Fülszöveg: 

Matthew Baker novelláinak középpontjában Amerika áll, és a szerző mindegyikben ugyanazt az izgalmas kérdést feszegeti: mi történik az országgal és lakosaival, ha megváltoztatunk benne valamit, akármilyen apró dolgot? A könyvben található tizenhárom történet a szépirodalom, szatíra, disztópia és science fiction eszköztárával különböző Amerikákba nyújt betekintést: olyanba, ahol a gyerekeket a születésük pillanatában elszakítják a szüleiktől; ahol az idősek hetvenéves korukban rituális öngyilkosságot követnek el, hogy ne jelentsenek terhet a családjuk számára; ahol a bűnözőket az emlékeik kitörlésével rehabilitálják és engedik vissza a társadalomba. De megnézhetjük, hogy mi történik akkor, ha az országot a nők uralják és elenyészően kevés férfi van már csak életben, valamint szemtanúi lehetünk egy igazán történelmi pillanatnak is: amikor egy kis texasi település úgy dönt, hogy elszakad Amerikától és létrehozza saját mikronemzetét.

Szerintem: 

Nem esett jól ezt a kötetet olvasni. Nem simán egy

disztópia sor, de folyamatos emlékeztető is arra, mit csinálunk rosszul emberiség szinten. Gondolkoztat, megrémiszt. Ez valahol jó benne, érték, csak éppen a hangulatom abszolút megölte.

Novellagyűjtemény és már a címből le lehet vezetni az alaphangulatot. A hehéz és az utópia a kulcsszavak. Elolvasva nem is simán nehéz, hanem a katasztrófától egy lépésnyire. Az utópia pedig minimum szatírikus, mert nincs itt semmilyen utópia. Inkább az, hogy másképp az is lehetett volna, de nem az.

A kötet erősségei közé tartozik, hogy filmszerűen pereg. A történetek bőven rendelkeznek cselekménnyel, és annak ellenére, hogy férfi a szerző, a szereplők lelki gyötrelmei is alaposan meg vannak írva. Nem gondoltam volna, hogy egy kamaszlány beilleszkedési zavarát pont egy amerikai fiatalember írja meg ennyire kézzel foghatóan.

Némelyik történet könnyebben adja magát, más nehezebben. Néha nem is vagyok biztos benne, hogy jó helyen keresem az értelmet. A Szópárbajba bele tudom látni, hogy egy bántalmazott miképpen válik bántalmazóvá, hogy valahogy könnyítsen a saját nyomorán. Bele tudom látni a nyelvészeti oldalt, hogy a nyelv miképpen szolgálja ki az adott közösséget, és hogyan születhetnek új szavak. De mi lenne a lényeg? A testvérpárt dicsérni kellene az empátiáért, vagy gyávának tartani? Nem oldottak meg semmit, de én úgy érzem, ha erőszakosan felléptek volna, csak rontottak volna mindenki életén. De a struccpolitika sem lesz jó.

A Rítus felidézte bennem a Logan futását, meg egy népmesét, amelyben az öregeket felültették egy tutajra meghalni. Van benne valami perverz humor, ahogy az emberek a rítusra készülnek és lebonyolítják, de Orson valamiképpen bemutat az egész rendszernek. Nyugtalanít.
És itt is rajtunk áll, mit akarunk benne meglátni. A Föld egyfajta tehermentesítését, egy valahol perverz, de működő rendszert? Vagy azt, hogy az ember élni akar. Ezt Orson képviseli benne, míg mindenki más már másképpen gondolkozik. És nem tudom, kinek kellene igazat adni.

Az Átalakulás is ismerős témát hozott. Az, hogy az ember miképpen tör a halhatatlanságra. Már nem is tudom, hány történetben találkoztam azzal, hogy a tudat fel lesz töltve, és a test elavulttá válik.
Ez simán az a sztori, amit nagyon el tudok képzelni, hogy a jövőt festi. De, amitől érdekes, hogy az anya szemszögéből meséli. Az anya, akinek el kell köszönnie a gyerekétől. De a történet pozitív, itt egyértelmű, hogy mi a jövő útja, a jó út. Ez nem is zavar annyira, mint sok másik, amiben úgy érzem, nincs jó döntés.

Az Életfogytiglan ötlete meg Philip K. Dicket juttatta eszembe. Memóriatörlés, itt büntetésképpen. Jó kérdésfelvetése van, hogy mi tesz egy embert személlyé. Ugyanaz lesz, ha elveszti az emlékeit? Vagy más személlyé válik?
Elmélkedős, de benne van egy thriller lehetősége is. De ez nem A felejtés ára, így más az üzenet is. Itt arról van szó, mi tesz egy életet élhetővé és miért is érdemes élni. És nem a nyomozás a válasz.

Az Őfelsége vallomása szembesít azzal, hogy gyűjtögetünk. Birtoklunk. De miért? A fogyasztói társadalom kritikája. De, amiért igazán jónak érzem, az a vége. Hogy az ember leküzdheti ezt az ösztönt, élhet másképp, és mégsem tud gyökeresen más lenni. Ahogy a hősnő azért vesz dolgokat, mert maga a vásárlás öröm, és el is dob mindent, mert ez szégyen és más életet él. Ördögi kör, és annyira emberi.
És nagyon el van benne kapva, hogy a gyereknek mennyire fontos, hogy a közössége befogadja. Hogy mennyire alakítja az életünket a társadalmi szokás. Nem mindenki képes normaszegőként élni, és nem belső késztetésből, a külsőből lesz más.

A szponzor, egészen zavaró, ahogy meg van tömve márkanevekkel. És ez az üzenet, mert nem ez az élet is? Ha még ott nem is tartunk, hogy élő reklámtáblák legyünk, de a magva nagyon is megfigyelhető jelenség. A márkajel az egyik új isten.

Az Egy szép, nagy család is idézte fel bennem a hasonlókat. Az Emlékek őréből ismerős családmodellt, de erotikus-romantikus regény is épült már hasonló szisztémára. Az ember tragédiájának egyik színét is ide tudnám rángatni, bár nagyon kétlem, hogy azt Baker ismerhetné.
Logikus, működő rendszert látunk, de hol van belőle az érzelem és a szeretet? Megint megvan az a gyötrelem, hogy az ész nyerjen vagy a szív. Mindkettővel elvesztünk valamit, és ettől olyan nyugtalanító ez az egész.
És megint vannak benne jó, éppen felvillanásnyi emberrajzok: mint az öreg, aki azért lesz besúgó, hogy részese lehessen a dolgoknak.

Az Elveszett lelkek kész horror.
Igen, tudom olvasni a túlnépesedés vészdalának, de ahogy elképzelem a haldoklókkal összezárt kismamákat, az már egy más szint. A végére jut mészárlás is, és közben is vannak brutális képek. Az állatok tömeges irtása, ész és eredmény nélkül. De az a politikus is, aki atomháborúval akarna lelkeket nyerni…
Bennem nem egyszer felötlött, hogy nem nyomorult és ártatlan állatokat kellett volna gyilkolni, hanem azt, aki tömegmészáros lett. Meg, ha annyira lelket akartak adni az újszülötteknek, az miért nem jutott eszükbe, hogy magukat áldozzák fel? Persze, az ember ahhoz önző.

Vannak még benne történetek, de nekem ezek voltak az emlékezetesek.
Jól belerúgnak az emberbe egyet, nyugtalanítók, de jó történetek. Jól megírtak, mesélősek, és egy-egy portré kifejezetten megkapó bennük.