Fülszöveg: 

Egy régi lázadás büntetéseként hétévente kilenc görög isten kénytelen halandóként járni a földön, és ősi dinasztiák leszármazottai vadásznak rájuk. Mindannyian meg akarnak ölni egy istent, hogy megszerezzék annak hatalmát és halhatatlanságát.
Lore Perseous már régen hátat fordított ennek a brutális világnak, miután egy rivális dinasztia megölte a családját. Évekig ellenállt a bosszú gondolatának, de a következő vadászat előtt segítségét kéri két résztvevő: Castor, a rég halottnak hitt gyerekkori barát, aki megdobogtatja Lore szívét, valamint az utolsó eredeti istenek egyike, a súlyosan sebesült Athéné.
Az istennő szövetséget ajánl közös ellenségük legyőzésére. Azonban Lore döntése, hogy sorsát Athénéhoz köti, és újra csatlakozik a vadászathoz, halálos árat követel – és talán nem is elég ahhoz, hogy megállítsa egy új isten felemelkedését, akinek hatalmában áll az emberiséget térdre kényszeríteni.

Szerintem: 

A görög mitológia át- és továbbgondolásokat szeretem, ebben a történetben is

láttam lehetőséget. Előzetesen azt hittem, valami lányos és istenes verzióját kapom a Battle Royale történetének. Súghatott volna a szerző neve, mert sajnos Alexandra Bracken nem remekel harcban és csatában, kár is volt ilyesmit várnom tőle.

Mert ez bizony keményen ifjúsági regény, amiben az istenvadászat csak keret. Ez sokkal inkább Lore története, akinek szembe kell néznie a korábbi hibájával és a bűntudatával. Aki viaskodik magában, hogy a gyerekkori pajtása visszatér az életébe, és merheti-e szeretni, vagy mindenképpen tragédiára van ítélve a történetük. Aki küzd a nők elleni előítélettel – az egész rendszerük nőellenes, és lehet Lore kiváló harcos, rendeltethetett többre, itt csak annyi szerepe lehet, hogy a hatalommal bíró férfiak leteperik és teherbe ejtik a vérvonaláért.

Ebből jön, hogy a történetben kevesebb a cselekmény, és inkább lelki téren vannak ragozva a történések. A végére pörögnek fel az események – addig inkább csak terveket szőnek, reagálnak az eseményekre, és igyekeznek Lore-t visszacsalni a Vadászat világába.

A szereplők szépen hozzák a zsáner tipikus mellékalakjait: Melora, vagyis Lore az erős hősnő, aki vonakodik belevetni magát a történetbe, de aztán minden rajta fordul meg. Látszólag kemény és rendíthetetlen, de nagyon is érző szíve van. Jó barát. Egyszerre egy sérült, sebzett lány és egy harcos. Castor a történet álompasija, akinek van hatalma, vonzó külseje és közös múltja a hősnővel. Ami gyengeségnek tűnhetne benne, attól is csak jobb ember. Vagyis, ő nem egy gyilkos fenevad, nem egy tipikus harcos – nem is annak készült, a gyógyítás érdekelte. Miles, a meleg legjobb barát. Belen, az agyatlan és apja parancsait szó nélkül végrehajtó erőember. Ércbeborított, az egyszerű gonosz, akinek csak hatalom kell és semmi több. Athéné az egyetlen, aki valamivel több színt kap – ő nem egyszerűen fekete-fehér, mint a többiek, bár az indítékai neki is nagyon egyszerűek: haza akar jutni, vissza akarja kapni Zeusz megbecsülését.

A konfliktusrendszer is ennek megfelelően egyszerű. Életben maradás, bosszú, hazatérés. Ami túlmutat ezen, az a történetben megjelenő nemi megkülönböztetés. Lore személyesen is érintett, és Athénét is falhoz állítja. Miért csak férfi hősöket segített diadalra? Miért nem tett valamit a nőkért? Megjegyzem, az ókorban pár kivételtől eltekintve a nők az apjuk, a férjük tartozékai voltak, és az lett volna fura, ha kalandozni akarnak. Ott arra nevelték őket, hogy háztartásbeli legyen belőlük. Spárta kivétel, de Athéné városa mindig is Athén volt, ahol a nő lány, feleség és anya.

Vannak ilyen következetlenségek és rossz húzások a történetben, amelyek bántották is az agyam. A terv, hogy lángba borítják New Yorkot, a régi özönvíz tüzes verziójaként? Ha már ki akarják írtani az emberiséget, a bölcsesség istennőjétől többet vártam. Olyan módszerrel az emberiség kiírtása igencsak sokáig tartana. Még nekem is jobb ötleteim vannak, pláne, hogy a szereplőknek minden volt: vagyon, hozzáférés, hatalom, megfizethető segítők és fanatikus hívők. Biológiai hadviselés – párat megfertőztek volna a vakon hívőkből egy laborban létrehozott szuperkórral, ami légi úton terjed, elreptetik őket pár világvárosba, és pillanatok alatt ott a világvége. Gagyi ötlet lángra lobbantani New Yorkot. Pár millió ember a milliárdból? Semmi. De az is, hogy Lore már eleve ellopta a családi ereklyét, amin a megoldás van, és végig rajta ül, de persze a végjátékra felfedi a titkot. Kényelmes. Bele tudnék kötni a leszármazott családokba is – simán vannak benne olyan hősöknek is leszármazottai, akiknek nem volt életben maradt gyereke, így nem lehetne leszármazott családja sem.

De rendben, ezzel is növeli a görög hatást a történetben. Ezt még jobban le tudom nyelni, mint ahogy a nyelvezetbe kerültek be, különben céltalanul görög kifejezések. Kifejezetten rosszul estek az új istenek nevei – azok nem nevek. Az eposzokban voltak állandó jelzők, itt meg ezeket nevezik ki isteni névnek. Azért a kettő nem ugyanaz, és elég gyatra isten név a Repkénykoszorús vagy az Ércbeborított.

Igazság szerint annyira nem volt rossz élmény a kötet, mint amilyennek most lefestem. Van benne ötlet, hozza azt is, amit egy ifjúsági regényben vár az olvasó. Csak, éppen a görög mitológiára van ráhúzva, amitől ennél többet várok. Több ötletet, jobb kidolgozást. Egyes elemei olyan összecsapottak, mintha még agyalhatott volna rajta Bracken.

Idézet: 

Velem született három fontos képesség: az, hogy lélegezzek, álmodjak és szeresselek.

[…] ha nem tudjuk megváltoztatni a múltat, csak az marad, hogy előrefelé megyünk.