Fülszöveg: 

Miután ​Julia Beckett beköltözik egy régi, vidéki házba, egyre többször felidéződik előtte egy múltbéli, fiatal lány alakja. Pedig korábban sosem voltak látomásai. Talán a zegzugos épület hangulata okozza az érzékcsalódást? Nemsokára kiderül, hogy a titokzatos lány évszázadokkal korábban pont ebben a különös házban élt. Úgy tűnik, senki sem ismeri a későbbi sorsát. Vagy mégis lakik valaki a faluban, aki tudja, csak nem árulja el?
Julia hamarosan a XVII. századi Angliában találja magát. Vajon képes lesz-e helyesen megfejteni-e a múlt titkait, és ezután visszatérve a saját idejébe, megváltoztatni az életét? Rájön-e majd, hogy körülötte ki kicsoda a múltban, és felismeri-e őket a későbbi életeikben, amikor a jelenben találkozik velük?

Szerintem: 

Ha pár évvel később íródott volna, rásütném, hogy

egy nagyon gyenge Outlander-utánérzet. De mivel ez még a sorozat berobbanása előtt íródott jócskán, nem tudom ezt írni. Attól még érezni érzem – időn átívelő szerelmesek, baljós történelmi kor…

Csak éppen mindezek mellett ennél unalmasabban ezt nem is lehetett volna elmesélni. A történet magja az, hogy Julia megvesz egy vidéki házat. Ahogy beköltözik, járja a vidéket, elkezd megelevenedni előtte az előző élete, amit itt élt le a 17. században. A művelt, korát meghaladó nő, aki a helyi várúrba lett szerelmes.
Csak éppen a történelmi kor a történet nagyon kis részét adja. A jelen a regény nagyja, amikor Juliaként szerencsétlenkedik, és az a legnagyobb gondja, hogy bizonyosságot szerezzen: Geoff, Richard mai leszármazottja; a milliomos földesúr és vállalkozó egyben Richard újjászületett verziója is.

Annyira tudott bosszantani, hogy egy nagyon langyos szerelmi történet az egész, amiben Julia nem is rendelkezik több ambícióval, mint újra meglelni egykori szerelme lelkét. Nem is csodálom, hogy Geoff egy ponton fel is teszi a kérdést, hogy magáért szereti-e, vagy Richardot látja benne. Mert külsőre nagyon hasonlítanak. De meg lehet nézni a randikat, a kapcsolat alakulását – unalmas az egész.
Érdektelen, semmilyen az egész regény konfliktusa.

Arról nem is beszélve, hogy mennyire lehet igaz ez a szerelem és összetartozás, ha Julia ennyire nem ismer rá a szerelme mai alakjára. Másokban sem ismeri fel, kik voltak, aztán amikor szembejön vele a tévedése, akkor se esik le neki, hogy sokan nem azok, akiknek gondolta őket. Meg se találná Richardot, ha a regény végére Kearsley nem kegyelmezne neki, és nem adná Iain szájába ugyanazt, amivel annak idején Richardként elköszönt tőle. Akkor mégis mennyire igazi ez, ha az egyik percben eszébe sem jut Iain szerelemként, max. barátként, akit sajnál, mert a lány, akit neki valónak gondolt, mással jegyzi el magát; a másikban meg már egy közös életet képzelnek maguknak. Utáltam úgy, ahogy volt. Sokkal szívesebben olvastam volna Viv és Tom történetét – amit már csak azért sem kapunk meg, mert jellemzően Julia annyira vak, hogy a jelek ellenére észre sem veszi, mi folyik a szeme előtt.

Vagyis, ebből már lehet látni, mi volt a történettel a két nagy bajom: unalmasnak találtam és Julia annyira idegesített, olyan butának találtam, hogy arra nehezen találok szavakat.

Nem működik történelmi regénynek, mert azon a színen is az a lényeg, hogy miképpen jönnek össze a szerelmesek. Csak a legvégére jut egy kis izgalommal a merénylettel, de Julia ott sincs jelen, csak az előzményeket tudja és a végeredménnyel szembesül. Vagyis, megint csak az unalmas részeket kapjuk. Kb. olyan idegesítő, mint az Alkonyatban Bella elájulásai és eltűnései, amikor végre történne is valami a cselekményben.

Gyenge a konfliktus, a főszereplő idegesít és a szöveg se ment semmit. Az is olyan tipikus, női regényes, érzelmes.

Nekem nagy csalódás, a borítója a legjobb benne. De azért nem éri meg elolvasni.

Idézet: 

Ez a gyönyörű a kertekben. Újra kihajtanak és virágba borulnak. […] Itt van a kert, gyökerek, hajtások, rügyek. Csak az alkalomra várnak, hogy újra kinőjenek. Julia, meg kell tanulnod, hogy ne a szemeddel, hanem a lelkeddel láss. Mert a lelked látja, ami igazán számít.