Fülszöveg: 

Az ​Igazság Ligája egyik tagjának felesége brutális gyilkosság áldozatává válik. Attól tartva, hogy szeretteik is a célkeresztbe kerülhetnek, minden szuperhős az elkövető nyomába ered. Azonban a szövevényes bűnügy felgöngyölítése közben számos rég eltemetett, sötét titok kerül a felszínre, amelyek azzal fenyegetnek, hogy megosztják és egymás ellen fordítják a Liga tagjait, mielőtt még feltárhatnák a rejtélyes gyilkos valódi indítékait, és az igazságszolgáltatás elé állíthatnák.

Szerintem: 

Most szedjem elő a

kötekedő énem? A történetnek van súlya, erről majd írok is lentebb, de. Mégis, mennyire volt jó ötlet, hogy Ralph Digby került a középpontba és az ő felesége az áldozat?

Tényleg nem tudom, hogy Ralph neve mennyit mond sokaknak. Ha nem lett volna benne a Flash sorozatban, amit különben egy jó ideje nem is nézek, én azt sem tudtam volna, kicsoda. Azt meg pláne nem, hogy nős és ki a felesége. Ezt a szálat különben a képregény szépen hozza, itt van, hogy milyen személyiség volt és a története a nyúlós szuperhőssel. De nem lett volna nagyobb súlya, ha egy ismertebb hős és neje kerülnek a középpontba? Vagy pont ez a lényeg – azért ne olyan karakter legyen, akinek túlzottan fájna a halála? Mondjuk azzal, hogy a 20 év után végre teherbe eső asszonyt ölik meg, éppen elég tragikus így is.

A képregény a tragédiát követően kétféleképpen olvasható. Az egyik, hogy a hősök összefognak, és ki akarják nyomozni, ki a felelős. Közben más családtagok is veszélybe kerülnek. Egy eset, egy bosszú, egy nyomozás. Akciójelenetekkel. Vagyis, a könnyebb rész. Még akkor is, ha már azzal húztak egy nagyot, hogy ki a gyilkos és miért.
Ez már felfordítja a szokott jó – rossz felállást. Mert bizony benne van, hogy jó szándékból is szörnyűség lehet. Benne van, hogy a képregények fekete-fehér világában is nagyon jól megfér a szürke. Valahogy még szörnyűbb is attól, hogy nem egy gonosztevő jött el bosszúért, csak egy szeretetre éhes asszony akarta felhívni magára a figyelmet és újrakezdeni egy szétment kapcsolatot.

De van egy ennél is sötétebb oldala a történetnek. Mert bizony az Igazság Ligáján belül is van egy Liga, ami éppen azt az elvet kezdi ki, aminek Superman és Batman a zászlóshajója. Arról, hogy mit tehetnek meg a hősök. Mert harcolhatnak a legszörnyűbb gyilkossal is, ők nem ölnek és nem nyúlnak drasztikus módszerekhez. És itt bizony vannak, akik nem magukért, de a szeretteiért átlépik a határt, és ahogy ők fogalmaznak, eltakarítják a szemetet. Ok, azért nem ölnek, de az emlékek törlése és a fejben turkálás elég keményvonalas megoldás. Olyan erkölcsi dilemmák kerülnek elő, amelyek egy egészen más szintre helyezik a képregényt. És még ebben is van egy csavar – arról, hogy van, aki egyes dolgokról csak annyit tud, amennyit akar.

Sötét, tragikus képregény és nem csak a halálesetek miatt. Az teszi depresszívvé, ahogy nekimegy a képregények megszokott világrendjének. Hogy a jók is tudnak rosszak lenni. Hogy nem fekete-fehér világban mozognak ők sem, aki meg azt akarja hinni, be kell csapnia magát.

Jó a történet felépítése, és húz az elbeszélés módja is végig rajta. A kis narrációk, a szívszorító epizódok. Nagyon tetszett, ahogy az egyes szereplőket a külső narrátor egy-egy szóval képes skatulyába tenni, ami gyakran annyira tud fájni. Mint az árvák, vagy a férj és feleség.

A borítóról nem gondoltam volna, de még a rajzolása is tetszett. Jól áll neki, hogy karcosabb, mint egy boldogabb Igazság Ligája történet. Vannak nagyon elkapott arckifejezések, és hangulata van.

Nem véletlenül meghatározó képregény, megvan benne az a plusz.