Fülszöveg: 
Egyetemes, szívmelengető mese, ami egyaránt szól idősekhez és fiatalokhoz.
Egy kíváncsi kisfiú, egy mohó, élettel teli vakond, egy nehézségektől megviselt róka és egy bölcs, szelíd ló barátsága. Ők négyen felfedezik a nagyvilágot. Kérdéseket tesznek fel egymásnak. Viharokat élnek át együtt. Megtanulnak szeretni.
Ez a könyv óda az ártatlansághoz és a kedvességhez, olyan élettanulságok gyűjteménye, ami már milliók szívét érintette meg.
Szerintem:
Gondolkodtam egy ideje, mit
írjak erről a kötetről. Egyáltalán, minek értékeljem?
A helyzet az, hogy nagyon cselekményfüggő vagyok. Arról jegyzek meg egy történetet, hogy mi történt benne, esetleg egy-egy szereplővel milyen nagy esemény, érzelmi vihar esett meg. De Mackesy-meséjének tartalma mintha nem is lenne. A fiú, a vakond, a róka meg a ló mennek és beszélgetnek, vagy hallgatnak, vagy játszanak. Hova mennek? Még csak kalandok sem történnek velük, mondhatni, békében vannak.
A kötet nem tartalmaz leírásokat, azt olvassuk, amit mondanak egymásnak. A képek tudnak valamit hozzátenni, ott látjuk az eget nézni őket, vagy lovagolni. De erről mesélni nem tudok.
Szinte aforizma gyűjteményként lapozható. Maga a szerző az előhangban el is mondja, hogy bárhol kinyitható, olvasható és nézhető, nincs benne semmi linearitás. (Vagyis, cselekmény se.) Nagyon pozitív üzenetek vannak benne, és egy Én erősítő, egészséges lelkület kialakítása a célja az elhangzottak megfogadásával. Mind csupa olyasmi, ami itt csak 1-2 mondat, de oldalakat lehetne megtölteni vele egy önsegítő könyvben. Csak egy példa: a legbátrabb tett segítséget kérni.
Más szinten kell értelmezni, mint tenném egy hagyományosabb mesével. Belsővé kell tenni, magunkból kell összerakni. Ennél jobban nem tudom megfogalmazni. Kimond igazságokat, erősítő gondolatokat, aminek az olvasóval együtt van értelme.
A fura az, hogy még ezzel is karaktert tud adni a szereplőinek. A Ló bölcsessége volt a legszimpatikusabb, de a Róka hallgatása is megfogott. Talán, mert a Róka csendes másokat figyelése, amiben magamra ismertem. A Vakond és a Süti viszont az agyamra ment, noha én meg csokiszerető lélek vagyok. De azért mindenből a sütit hozni ki – ha bármi másra cserélem, drog vagy alkohol, Vakond barátunk simán függő lenne. Így megszállott, az se sokkal jobb.
A rajzok is megosztottak. Egyedi, hangulatos, a maga módján szép és néha mégis idegenkedtem tőle. Unalmas, tudom, de a Vakond megint. Szegényre nagyon pikkelek, mert a rajzokon is vele volt bajom.
A kis keresztlányommal biztosan fogom még forgatni – magamban meg még emésztem az élményt, mert annyi idegen tőlem ez az egész, hogy még azt se tudom, tetszett-e.
