Fülszöveg: 

Radek ​Rak műve a galíciai felkelés legendás parasztvezérének, Jakub Szelának sorsát meséli el. Tényeket keverve fantasztikus elemekkel, történelem és mítosz között egyensúlyozva, csodákból sző legendákat a főszereplő alakja köré. Különleges mesevilágba csöppenünk, melyben egy parasztfiú elindul szerencsét próbálni, hogy megszerezze magának a titokzatos, szépséges leányt, úr akar lenni, ehhez próbákat kell kiállnia, elveszti a szívét, és csak a Kígyókirályhoz eljutva szerezheti vissza.

Szerintem: 

Nem is rémlik, hogy ilyesmit olvastam-e már volna. Rak fogott egy

történelmi eseményt, a Jakub Szela nevéhez köthető parasztlázadást, és írt köré egy tündérmesét. A kötet sokkal inkább hajlik a fantasy, mint a történelem felé.

Nem is tudom, mit kezdjek azzal, amilyen mesei elemek vannak ebben a könyvben. Azzal még csak ki voltam békülve, hogy a zsellér Jakub, akit mindenki csak Kóbának hív, beleszeret valami tündérfélébe, neki ajándékozza a szívét, majd szívet kell találnia magának, különben nem valósulhatnak meg az álmai. Annak ellenére, hogy fantasylény van benne, hogy a népmesék keresőútjára kell indulnia a fiúnak, szépen megjelennek az olyan elemek benne, amelyek történelmiek. Hogy milyen jogai voltak a földesúrnak, milyen volt egy paraszt élete és az a rengeteg szenvedés, amit túl kellett valahogy élniük. Ahogy dolgoztatták, verték és alázták őket, miközben mindennapos volt, hogy pl. az esküvője előtt álló lányt a földesúr magához rendelte ágyasnak.

Ami utána jött, azzal viszont már gondban voltam. Jakub szerez egy szívet, menet közben megtanult varázsolni is, és testet cserél a földesúrral. Jakub lesz Wiktoryn gazda, míg a nemes Jakub testében találja magát, és persze nem ért semmit. Azon még vigyorogtam is, amikor Wiktorynra a saját maga alkotta törvények visszaütnek, és megtapasztalja, mennyire élhetetlenné tette az emberei életét. De az, ahogy a személyiségek elkezdenek egymásba olvadni, és már maguk sem igazán tudják, ki kicsoda, csak fogtam a fejem. Valahogy fura is, hogy bár az a fő téma, hogy Jakubot mi vezette odáig, hogy parasztvezér legyen, maga a felkelés és annak a története alig van benne. Az csak az utolsó pár fejezetben jön el, és az előzményekhez képest még összecsapottnak is hat. Elkapnak és végeznek pár nemessel, majd a királyi sereg jól leveri őket. Ennyi.

Nem vagyok kibékülve a szereplőkkel sem. Ha tündérmese, én akarok egy hőst is bele. Itt az meg nincs. Ha Jakub Ludas Matyit idéző bosszú indíttatásaival tudok is azonosulni, amilyen utakon jár és amilyen döntéseket hoz, azokban nagyon kevés a hősiesség. Ha antihős nem is lesz belőle, de pozitív szereplőnek se mondanám. Nőcsábász, rablóvezér, önző, többek között. A rablást leszámítva már a testcsere előtt is.
Hozzá képest a többiek meg éppen csak feltűnnek, és a mesék gúnyáját öltik magukra. A rejtélyes erdei szerető, aki egyben boszorkány. Az otthon hagyott, egyszerűbb lány, aki annyira szeretett, hogy mindent feláldozott érte, és semmit nem várt vagy kapott cserébe. Wiktoryn eredeti verziója meg egy teljhatalmú, erőszakos alak, aki már csak azért is kegyetlen másokkal, mert megteheti.

Bár elsőre azt tenném a regény vezető konfliktusának, hogy Jakub bosszút akar állni a gazdán, a történet során azért árnyalódik a probléma. Nem maga Wiktoryn a főgonosz, hanem a rendszer, amely kitermelte őt. Ahogy egyes embernek joga van a zsellérekkel azt tenni, amit csak akar. Egyszer pl. egy beteg öreget a lova után kötöz a gazda, és addig futtatja/húzza, amíg bele nem pusztul. És bármilyen felelősségre vonás? Az nincs. Legfeljebb megbotoztatja, akitől nem tetszik, ahogy néz rá.
Így inkább azzá válik a történet, hogy az egész világrenddel van baj, azt kellene helyrehozni. Az, hogy ez milyen próbálkozással hogyan sikerül, meg simán elkeserítő. Jakub a gazda testében reformálna, jobb világot engedne kibontakozni, de még a parasztok sem vevők rá. Nem is értik, a gazda miért nem veri már őket véresre. A lázadást meg leverik, a résztvevőket kivégzik, és minden mehet tovább a régiek szerint.

Érdekes az is, ahogy el van beszélve a történet. Erősen támaszkodik a szóbeliségre, és kicsit olyan, mintha egy vándor mesélő nekiülne, és elkezdene este, a tűznél mesélni, hogy azt hallottátok-e, amikor Jakub… Azt beszélik, hogy Jakub… Ettől még akkor is van egy eposzi jellege, ha pont Jakub nagy csatája és lázadása alig témája a történetnek.
Tele van népies és archaikus elemmel is. A fordítót nem irigylem – nekem pár mondatot is nehezemre esne összerakni ebben a stílusban, ez viszont közel 500 oldalon át ilyen. A mássága egyszerre az érdekessége, de az olvasást akasztó elem is.

Szívesen írnám, hogy micsoda tanulságokat vontam le belőle, de nem lenne igaz. Az egészet nézve annyi jutna eszembe, hogy egy fecske nem csinál nyarat és a hatalom birtokosa csinálhat, amit akar. Nem valami szívderítő. Ebből aztán le lehetne vezetni, hogy ma milyen hasonló helyzetek vannak, és sok mindenben mennyire hasonlítanak a mai emberek az itt ábrázolt parasztokra. De ettől is rossz kedvem lesz, így inkább nem gondolok bele jobban.

Amit magammal viszek a kötetből, az a mássága. Azt még nem tudom, hogy ez tetszett vagy sem, de az biztos, hogy egyedi. Ez valóban egy tündérmesébe oltott történelmi sztori.

Idézet: 

Minden ember mögött vannak önző ördögök.