Fülszöveg: 

Alexander ​James Wycomb, Westfield hercege, öt év után tér vissza Londonba a napóleoni háborúkból, hogy a régensherceg szolgálatába álljon. Azonban már az első bevetésén egy nem várt látogatóba botlik. Küldetését az a kisasszony zavarja meg, akit bevonulása óta a szívében őriz. A feltörő emlékek magukkal ragadják, és nem tudja megállni, hogy ne csókolja meg a hölgyet. Csakhogy a múltja nem hagyja Alexandernek, hogy boldog legyen.

Lady Isabel Craven, Redcliff gróf idősebbik húga, mindig is kíváncsi természetű volt. Ezért is botlott egy álarcos férfiba ott, ahol semmi keresnivalója nem volt. Egyiküknek sem. De az idegen felbosszantja, majd lesz olyan arcátlan, hogy meg is csókolja, ezzel belopva magát a lány szívébe. Oda, amit már régen Westfield hercegének adott.

Vajon Isabel meg tudná bocsátani a herceg bűneit és teljesen átadni magát neki, vagy az álarcos még felkavarhatja az érzéseit? És Alexander képes lesz-e véghezvinni a küldetését, valamint legyőzni a démonait, hogy végre boldog lehessen a lánnyal?

Szerintem: 

A korona lovagjai nyitókötete ez a rész. Jelenleg

4 kötet, történelmi romantikus a napóleoni háborúk korából. Van pár dolog, ami szimpatikus is benne, már így elsőre is.

Az első, hogy van egy ötlete, hogy legyen egyszerre részenként önálló történet, de van átívelő szál is. És nem csak annyi, hogy a kötetekben sorra párra találó férfiak harcostársak és barátok. Egy Angliára veszélyes kémet kell elkapni, és a jelen kötet alapján ez a szál fog bonyolódni, miközben a nemesi titkos szövetség más-más tagja köt ki a házasságnál.

Ez nem jelenti azt, hogy túl komolyan lehetne venni ezt a kémkedést. Leginkább abban merül ki, hogy ide-oda beosonnak iratokért, vagy megfigyelnek egy gyanús hajót vagy épületet. Igaz, ez is változhat még. A jelen kötet hőse ugyanis a szövetség kémfőnöke, aki a terveket szövi. Van embere beépülni, lopni, gyilkolni. Ha majd ők jönnek sorra, lehetőség lesz több akcióra is, de ez majd kiderül a későbbiekben. Jelenleg maradt annyi, hogy tervezgetnek, információkat gyűjtenek és megfigyelnek. És érezhető, hogy ez inkább történelmi romantikus, és nem kaland vagy kémregény.

A második szimpatikus vonása, hogy nincs túlírva. Ugyan a kötelező köröket megfutják, de nincs a végtelenségig elnyújtva, hogy egymásra találjanak a szereplők. Ugyan itt is lesz mű-konfliktus, hogy ez nagy gesztussal békülhessenek – ami itt megjegyzem, kalandosabb a szokottnál. A nőt elrabolják, és Alexander megy megmenteni. Közben mindketten belegondolhatnak, hogy mennyire szeretik a másikat és nem akarják elveszteni egymást. Azért is jár a plusz pont, mert itt nincs beleerőszakolva a történetbe, hogy már az esküvő előtt szeretők legyenek. Itt képes azt mondani a férfi, hogy nem akarja kompromittálni a nőt. Vagyis, Hart nem erotikus regényt írt. Örültem neki, nem szeretem azt a trendet, amikor viktoriánus lepedőakrobatákat követünk nyomon.

Harmadszor, több szereplőt is megkedveltem, annak ellenére, hogy vannak más regényekből ismerős vonásaik. Egy példa. Ahogy Alexander nem akar nősülni, mert az apja árnya kísérti? Így indult a Bridgerton saga, csak ott lelki erőszak volt, itt fizikai is bőven akadt. A férfiak hősiesek, vakmerők, tevékenyek. Isabel sem egy szimpla társasági virágszál. Kíváncsi természet, de kora gyermekeként jól tud hallgatni. Hála égnek nem annyira ostoba, hogy egy arcot félig takaró maszk alatt ne ismerné fel a szerelmét, de ezt a végsőkig megtartja magának. Jól színesíti Alexander komolyságát a törvénytelen származású Ethan – Ő meg egy Lisa Kleypas hősre emlékeztet nagyon, akit emlékeim szerint szintén Ethannak hívtak. – és Isa bátyja, Edward nyíltabb természete és a beszólásaik. Bár alapvetően a szerelmespár körött forog minden, bőven van mellékszereplő és nem csak végszavaznak.

Persze, attól még fel lehet róni neki, hogy mennyire kiszámítható a cselekmény. Hiába kémes történet, meglepőnek vagy izgalmasnak nem találtam. A szerelmi szál még kiszámíthatóbb, de őszintén szólva, már a fülszövegből is az volt. Az meg a személyes agybajom, hogy az ilyen kapcsolatot felmelegítő történeteknél tud zavarni, hogy éveket élnek egymástól távol, de a szerelmük ugyanolyan fokon lángol. Miközben más emberek lettek, megváltoztak – de egymást ugyanannak látják? De, ahogy írtam, ez a legtöbb ilyen történetben nekem sántít, és ez sem kivétel. Olyan fura is, hogy alig tudnak egymásról valamit, de a másik az igazi?

Furcsának találtam azt is, hogy mennyire lelkiző alkatot kapott Alexander. Itt Isabel az, aki tudja mit akar és megszerzi. Akinek nincsenek oldalas monológjai arról, hogy mit érez, mit szeret vagy mi fáj. Ellenben Alexander küzd a démonjaival, és neki megvannak a saját magát ostorozó fejezetei. Rendben, azért ez sem oldal hosszúságú, de még békülök azzal, hogy ebben a történetben a férfi kapja az érzelmi lelki csomagot, míg a hősnő még csak azon sem mereng, hogy szereti-e a férfi vagy sem.

A stílusa megy a zsánerhez, női szórakoztató. Nem rossz, nem jó, a célnak megteszi.

Kicsit a regénnyel is így volt. Különösebben nem tetszett, nem is utáltam – egynek elment.