Fülszöveg: 

James ​Griffin Harden, Carrington grófja rengeteg dolgot átélt már az életében, mégis felkészületlenül éri, ami a betegágya mellett fogadja. Lady Amelia egyszerre idegesítő és a végletekig magával ragadó, de Griffin meg van róla győződve, hogy a lányt nem a jószándék vezérli abban, hogy megmentse az életét, ugyanis legalább akkora imposztor, mint ő maga. Miután felgyógyul, átkel a csatornán, hogy megkeresse eltűnt barátját, de a lány keresztülhúzza a számításait.

Lady Amelia Craven önként vállalta, hogy megmenti Lord Carrington életét, ám ahogy egyre több időt tölt a férfival, be kell látnia, hogy teljes mértékben félreismerte. Mi több, a pimasz fráter pillanatok alatt rájön, hogy titkol valamit, ezért nem átall macska-egér játékot játszani vele. Csakhogy Ameliáról sok minden elmondható, csupán az nem, hogy vesztesként szokott kikerülni a megmérettetésekből.

Vajon Griffin kénytelen egyedül szembeszállni az ellenségeivel, vagy lesz, aki a segítségére siet? És Amelia meddig képes elmenni, hogy felfedje a gróf titkait és legyőzze őt?

Szerintem: 

Először is, egészen biztos vagyok benne, hogy bár

a Craven testvérek ezzel a kötettel mind párra találtak, a sorozatnak még nem ez a vége. Ahhoz túl kiemelt a végére betett rész, amikor már William – Alexander kémcsapatának egy nemesi sarja, nem mellesleg Sophie biológiai bátyja – viszi a szót, és feltűnik egy lány, aki fintorog rá.

Ám, előre szaladtam. A renegát rokon kötete az előző résznek, hiszen Amelia és Griffin sokban emlékeztetnek Edwardra és Sophie-ra. Más okból, de Amelia is megjátszott életet él. Sophie cselédnek adta ki magát, Amelia üresfejű libának, aki az udvarlók előtt azon merengett, a pillangó melyik virágra szállva néz ki jobban. Közben meg remekül lő, szereti a kémiát és van is boszorkánykonyhája.
Ahogy Edward, Griffin is a háború sebeit viseli magán, és kénytelen álcázni magát. Csak míg Edward természetes ösztönből tudott úgy színészkedni, Griffin képzett kém. Ahogy Edwardot a háború, Griffint a szülei árulása sebezte meg úgy, hogy nem is jutott eszébe sokáig a nősülés. Ahogy Edwardnak, neki is kellett hozzá a megfelelő nő…
Bár az alap ilyen szempontból azonos, azért szerencsére nem ugyanazt a könyvet olvassuk újra.

Kevesebb a regények összrakása is, mint ahogy eddig megszoktam. Ugyan minden részben emlegették eddig, hogy megy Amelia a hajóra ápolni Griffint, de innen lépünk be a történetbe, és nem kell minden mást is újra elolvasni. Így több hely jut az új elemeknek, és megy tovább a kémjátszma. Ebben is Edward történetére hajaz: van szerepe a szerelmi évődésnek, és Griffin családi titkát is meg kell oldani a részben, de több a kaland és a cselekmény is, ami nem a szerelmi szál része.

Kezdem összerakni azt is, hogy a történelemben hol járunk, és az árulók mire játszanak. Ehhez kellett az is, hogy Griffin a franciák oldalán dolgozott, és Napóleont is személyesen ismeri. De a lényeg – Napóleon száműzetésben van Elbán, és éppen az angol hívek fegyvereket és eszközöket készülnek kicsempészni részére. Vagyis, Napóleon visszatérése előtt járunk, még Szent Ilona és a végső vereség előtt. Még mindig nem érzem valós történelmi regénynek, de már van fejlődés. Szívesen olvastam, amikor Griffin Napóleonról beszél, vagy a francia kapcsán az általa hozott változásokról. Ott sok mindenre bólogattam, és annak volt értelme. Hogy az angol sereg is többre lenne képes, ha Napóleonhoz hasonlóan véget vetnének a származás alapján elhelyezésbe. Ha az ember a készségei miatt lenne tiszt, és nem azért, mert nemes és gazdag szülei megveszik neki a kinevezést. De Griffinről is sokat elmond, hogy milyen eszméket támogat – és mégis az angolok oldalára áll most, mert vannak olyan változások, amelyekre még nem kész a világ és túl nagy lenne az ára, ha a világra erőltetnék.

Szimpatikus mindkét főszereplő, és én szerettem azt is, ahogy a korábbi kötetek párjai és Alexander csapatának tagjai felbukkannak. Nem szívlelem, amikor egy romantikus történet csak két szereplőre koncentrál. Itt vannak köröttük elegen, hogy ne legyen ilyen érzetem.

A stílusában nem éreztem különbséget. Még mindig nem irodalmi szint, de nem is kell annak lennie. Csajos, szórakoztató regény – annyi van is benne.

Egyelőre ennyi, aztán szerintem Williammel folytatjuk.