Fülszöveg:

Edward Craven különleges megbízatással tér vissza a napóleoni háborúkból, amelyet közvetlenül a miniszterelnöktől kapott. Rövid úton annak az embernek az alkalmazásában találja magát, aki eget-földet megmozgatott azért, hogy előkerítse őt. Csakhogy Redcliff grófjának zabolátlan öccse nem szokott megfutamodni a kihívások elől.
Sophie Valentine, Ashford grófjának rejtegetett lánya egyedül éli az életét vidéki birtokukon, és közben fényűző bálokról álmodozik. Egy nap egy titokzatos idegen jelenik meg az otthonában, akiről azonnal tudja, hogy nem az, akinek mondja magát. Mégis, ahelyett, hogy felfedné a férfit apja előtt, egymaga szeretné kideríteni, ki ő valójában.
Vajon Edward le tudja leplezni Ashford ténykedését, mielőtt kiderülne a titka? És Sophie képes lesz szembeszállni az édesapjával egy olyan férfiért, akinek a kiléte is hazugság?

Szerintem: 

A helyzet az, hogy nem tudok mit

hozzátenni. Amilyen a sorozat eddig, kb. azt hozza a sorozat ezen része is.

Tovább építi a kirakóst, hiszen most Edward beépülése és Ashford grófja utáni kémkedése kap kiemelt szerepet, amire már volt utalás Anthony kötetében is. Vissza is köszönnek a korábban betett jelenetek és cselekményszálak – pl. .Edward aggódik azon, hogy a bátyjának boldog friss házasnak kellene lennie, nem bujkálnia a feleségével, vagy Anthony látogatása Ashford birtokán más szemszögből.
Talán abban van különbség, hogy Edward és Sophie történetében több az egyéb cselekmény, és sikerült nem arra kihúzni az egészet, hogy miképpen kerülgetik egymást. Ha meg is vannak az olyan jelenetek, belső vallomások, hogy szeretik egymás társaságát, vagy Sophie őrizgeti a szalagot, amit a férfitól kapott.

Ezt a párost különben szerettem, ha Sophie esetében van is, amit nem igazán értettem. Az a vonal szépen megvan, hogy Edward belefáradt már az állandó tettetésbe, és maga akar végre lenni. De tudja, hogy szükség van rá, így a hazáért és a szerettei védelméért teszi, ami a dolga. Ahogy a háború valamit megölt benne, és maga is érzi, hogy egyes dolgokat már túl könnyen tesz meg. Konkrétan, már lelkiismeret-furdalás nélkül tud ölni. Sophie esetében viszont nem látom okát, hogy miért jó a grófkisasszonynak, ha cselédnek nézik. Azt értem, hogy az apja semmibe veszi, de hogy ez legyen rá a válasza, fura. Nem volt elvárás, hogy segítsen ilyesformán a házvezetésben. Ezt nem magyarázza, ami a végén kiderül, hogy a gróf miért bánt így vele. Sophie a felesége viszonyából született, és mivel nem a sajátja volt, Ashford semmibe vette. Egyszer még a titkárának is felajánlja szórakozásra. De ettől függetlenül szimpatikus Sophie és Edward is, és párosként is jónak tűnnek egymásnak.

Továbbra is áll, hogy bírom a mellékszereplőket. Amennyire vártam, hogy majd Edward könnyedebb figura lesz, ez a számításom nem jött be. Pont azt domborította ki az írónő hogy a komolytalan ifjú már csak a látszat. Felnőtt. Olyan démonokkal küzd, amelyek az egész személyét keményebbé tették. Amikor bolondozik, legalább a testvérének, az már csak álarc. Így a többiekre maradnak a beszólások, a hangulat oldása.

Most is áll, hogy nem tűnik háborúsnak ez az Anglia. A törtélem bemutatása sincs benne. Egy elvetett félmondatból jöttem rá arra is, hogy egyáltalán a napóleoni háborúk kb. melyik szakaszában járunk. Én úgy tippelném, Napóleon első száműzetése, még nem Szent Ilona. De ez sem biztos, mert ennyire nincs konkretizálva, hol van éppen a kis korzikai.

A stílusa is a szokott. Talán kevesebb benne a szerelmi érzelem és belső gyötrődés, leíróbb és több a cselekmény. De ezt nem is bántam.

Romantikus történelmi regénynek ok, a szerethető szereplői el is adják, de ahogy a 2. rész meglepett, azt ez a rész már nem tudta hozni. Csak folytatja a koncepciót.