Fülszöveg: 

Ray, a fiatal francia rockzenész élete gyökeresen megváltozott, amikor egy súlyos balesetben elveszítette minden emlékét. Azóta fogalma sincs arról, kicsoda ő, nem ismeri fel a szüleit, régi barátait. Öccsére sem emlékszik, aki vele volt a tragédia napján, őt azonban már nem tudták megmenteni…

Elfeledett világával csupán hűséges társa köti össze: a gitárja. Hiszen egyvalamiben teljesen biztos, a zene mindig menedéket nyújtott számára. Minden más tovatűnt. Talán mindörökre.

Az amnéziával küzdő fiúnak szembe kell néznie apja elvárásaival. És nem csupán a koncerteken kell erőn felül teljesítenie, helyettesítenie kéne a testvérét is…

A régmúlt sűrű fekete lyukká tömörült össze. Vajon a siker és a vele jött gazdagság betöltheti az űrt a zenész magányos, sötét univerzumában? Egyáltalán betörhet valaha is oda a fény?

A titokzatos zongorista, Elena White változást hoz az életébe. Játékának melódiája, szívük és különös vonzalmuk egymás és a muzsika iránt valami eddig ismeretlent ajándékoz Ray-nek. A reményt, hogy visszakaphatja egykori önmagát. Ahogy a dallam nyomán ébredezni látszik az emlékezete, rájön, semmi sem az, aminek mindeddig hitte. De elég a zene, a hit és a szeretet ereje ahhoz, hogy Ray emlékeinek széttört darabkái újból egyesüljenek?

Szerintem: 

Gyanúsnak kellett volna lennie, hogy mi az alcím. Mielőtt elmentél – annyira ráutal az

írónő előző regényeire, hogy most ostorozom is magam, hogy nem ugrott be előbb.

Mert bizony a Holdfény szonáta nem önálló regény. Nem egy új történet. Ez engem meg most eléggé zavar, mert azt akartam olvasni. Ez a Búcsúszimfónia-duett előzménye és más szempontú elbeszélése. Mert nem csak az van benne, hogy megismerjük Harmony szüleinek megismerkedését és a körülmények, amiért Ray a nagyszüleinél hagyta a kislányát, de beleveszi azokat a részeket is, amiket a másik sorozatból már ismerünk. Nem csak spin-off, hanem párhuzamos regény is.

Pedig, előzménykötetként még értékelni is tudtam volna. Elsőre nem is esett le, mit olvasok. Ahogy Leo 18 évesen rocksztár és küzd a fájdalma ellen, amiért élete első 15 évét és így az öccsét is elvette tőle az amnézia. Ahogy megismer egy lányt, akit igazán mer és tud szeretni, aki kinyit érzelmileg olyan kapukat előtte, amelyekről talán nem is tudta, hogy képes belépni rajtuk.
Aztán, ahogy a szülők ellenezték a kapcsolatot, ahogy Ellie Leót a vezetéknevét átformálva Raynek kezdte hívni, leesett, mi ez a könyv. Már nem Leo története volt, hanem Harmony előzménye. Mert bizony onnan már az jött, hogy mennyire veszélyeztetett volt a terhesség, mennyit harcoltak a kislány életéért, és kaptunk egy kis családi idillt is Párizsból. Majd odaértünk, amit már a másik sorozatból is túlzottan ismertünk: a baleset és annak minden következménye.

Fogok ezen háborogni, mert nekem onnantól már nem volt érdekes, hogy a kislány a nagyszüleihez került. Azt a történetet, és ami lett belőle, már ismertem. Ebben nem volt annyi plusz hozzá, hogy érezzem a kötet létjogosultságát. Talán a könyv záró harmada, nekem már felesleges volt és nagyon ismétlő, hiába Ray szemszöge van benne Harmony helyett. Attól még ugyanaz a történet.

Ehhez jön hozzá, hogy nyomorult Leo annyi tragédián ment keresztül, hogy az már nem emberi. Pozitív szereplő, szerethető, és kb. minden rosszul alakul neki. Elveszti a testvérét és az egész gyerekkorát. Az apja őt hibáztatja, onnantól kezdve a családjuknak is annyi. Elveszti a szerelmét, a zenét is. Nagyon sokáig a lányát is. A tragédiákat drámaként sem igazán szeretem, ez meg regényben az. Nem vagyok happy end függő, az élet nem is habos torta, de azért azt sem hiszem, hogy minden mindig rosszul alakul és tragédia lesz belőle. Ez a ló másik oldala annak ellenére, hogy Leo/Ray a végére visszakapja a lánya szeretetét és megnyugodva halhat meg. Azért nekem ott is az a tragikus elem, hogy a nagymama ügyködése miatt évek helyett csak hónapjaik maradtak.

Van a regénynek egy keresztény oldala is, ami szintén távolabb áll tőlem. Az egy dolog, hogy Ellie mennyire vallásos. Az meg egy másik, hogy ők mennyire élni is tudnak a keresztényi elvek mentén. Tudom, hogy egy ilyen emberekkel teli világ lenne a jobb. De akkor sem tudnék mindent úgy elengedni, mint ők. Konkrétan ott van Pepe esete – a zenekar dobosa okirítot hamisítva leszívta a közös pénzüket, megrabolta a barátait és elvette a zenekar bevételeit. Ráadásul, mivel Ray aláírását használta, őt hurcolták meg éppen akkor, amikor a kisbabája életéért küzdöttek. Mégis, Ellie hatására elengedik, visszavonják a feljelentést. Mondván, ne legyen a jövőjén folt, hogy tolvajnak bélyegezve később hátránya legyen. Pedig megérdemelte volna, a legrosszabb fajta tolvaj volt. Amikor Ray a semmiért is bűnhődik és szenved, nem érzem fairnek, hogy Pepe meg következmények nélkül távozhat.

Amit viszont szerettem a kötetben és szépen meg is van írva: a zene ereje. Leo abban lel egyedül menedéket. Ellie-vel is a zene lesz az első, ami összeköti. Áthatja az egész életüket, és örököli Harmony is. Süt a történetből, hogy mit tud jelenteni és mit jelent belülről, zenélni, önkifejezni. És teljesen mindegy az irányzat. Ellie klasszikus zongorista, Ray rockzenész, de a zenélés ugyanaz.

Érettebb a történet, mint az előző két kötet. Ebben is van mesés vonás, de már nem annyira ifjúsági álomképes, mint amilyennek Harmony történetét éreztem.
Vagyis, van fejlődés.

Mindennel együtt én komolyan sajnálom, hogy nem új és eredeti történetet kaptunk. Ha akarom, ha nem, ezt egy függeléknek látom a Búcsúszimfónia-duetten, és én annyira nem bírom, amikor csak bővül ugyanaz a történet éppen csak kicsivel történetben, de oldalszámban sokkal inkább.

Majd elfelejtettem, pedig nem akartam lehagyni. A borító csodaszép.

Idézet: 

Rengeteg ember hisz a végzetben. De szerintem az élet döntések sorozata. Mi írjuk az életünk történetét.

Légy bátor olyan várakat megalkotni, amiket még senki nem mert megépíteni, olyan álmokat valóra váltani, amiket még senki nem mert megálmodni. Az idő véges. Az élet lehetőség.

Az Instagram nem határoz meg, sem téged, sem a munkád. Csupán egy eszköz, hogy eljuthass azokhoz, akiknek megváltoztathatja az életét, amit te adsz. A közösségi média lélekölő, manipulatív világ, kiszolgáltatottá tesz, lerombolja a képességünket, hogy egy alkotást teljes mélységében befogadjunk. Rákényszerít, hogy folyton másokhoz hasonlítgasd magad. Hosszú távon jelentéktelen. Az eléréseid csak számok. Ami benned van, számokban nem mérhető, életekben azonban igen.