Fülszöveg: 
Harmadéves doktorandusz hallgatóként Olive Smith nem hisz a tartós romantikus kapcsolatokban, de a legjobb barátnője igen, és emiatt kerül ebbe a helyzetbe. Ahhoz, hogy Anh-t meggyőzze, hogy randizik és jó úton halad a „boldogan éltek, míg meg nem haltak” felé, többre van szüksége néhány kézlegyintéses Jedi-trükknél. A tudósoknak bizonyítékok kellenek. Úgyhogy, mint bármelyik magára valamit is adó biológus, Olive pánikba esik és megcsókolja az első férfit, akit meglát.
Ez a férfi nem más, mint Adam Carlsen, a fiatal, menő egyetemi tanár, aki közismert seggfej. Ezért Olive teljesen padlót fog, amikor a Stanford ügyeletes labor-zsarnoka beleegyezik, hogy titokban tartja a színjátékot, és a kamupasija lesz. De amikor egy nagy tudományos konferencia félresikerül, és Olive karrierje Bunsen égőre kerül, Adam újra meglepi határozott támogatásával és még határozottabban… kockás hasával.
Hirtelen a kis kísérletük veszélyesen közel kerül ahhoz, hogy lángra kapjon. Olive pedig rájön, hogy egy szerelemmel kapcsolatos hipotézisnél csak az bonyolultabb, ha a saját szíve kerül a mikroszkóp alá.
Van egy-egy szerző, akit nagyon felkapnak és mindenhol szembe jön velem egy-egy könyvének a reklámanyaga. A Maxim most így nyomja
Ali Hazelwood egyetemi közegben játszódó románcait – nem is tetszik a túlzott hype, de tesztelni akartam, mennyire az én világom.
A szerelem képlete teljes első fele idegesített. Azt kerestem benne, miért olyan kiemelt a helyszín. Hazelwood bevallottan ezt a közeget ismeri, itt játszódó regényeket ír. De egyszerűen nem volt olyan eleme, ami tényleg indokolta volna. Semmi pluszt nem adott a doktoranduszok életéről, vagy az egyetemi miliőről. Bármilyen szervezetnél játszódhatott volna – katonaság, kórház, akár egy szimpla iroda. Ok, a második felére, amikor már konferencia van és konkrétabban jelen vannak a kutatással kapcsolatos témák, ez némileg módosul, de még akkor sem annyira, hogy ennyire nyomhassák az egyetemi szerelmi regény tematikát.
Kicsit ehhez kapcsolódik, hogy szintén túlzottnak érzem azt a reklámot, hogy a lányok is lehetnek tudósok. Ott van az iskolában Olive, a barátnője Anh, de ez mitől olyan nagy szám? Nincs benne az a feminista hang, amit a hirdetések alapján vártam volna. Annyiban merül ki a dolog, hogy Tom egyszer megjegyzi, hogy szép Olive lába, jól is teszi, ha széttett lábakkal igyekszik feljebb kapaszkodni a rangsorban. De csak ott és akkor jelent meg problémaként, vagy előítéletesként a női tudós kép. Különben ebben a közegben teljesen elfogadták, természetes, és nem kell a lányoknak küszködni.
A reklám alapján meg olyasmit vártam, mint a Minden kémia. De ez már egy más világ.
Aztán, az egyik legnagyobb gondom. Olive papíron egy okos, intelligens fiatal nő, egy nagyon jó kutató. De nem érett nőnek lett megírva, hanem egy kamaszlánynak. Lehet, hogy az IQ-ja magas, de az EQ-ja alapján messze van a felnőttségtől. Egy középiskolai szappanoperában is túlzás lenne, amiket művel.
De különben is, ahogy ezek a fiatalok a szerelmi életüket kezelik, abban semmi felnőttes nincsen. Simán 10 évvel fiatalabbnak tűnnek, mint a tényleges koruk. Gyerekesek és ez, ha már egyetemi közeg, engem nagyon tudott zavarni.
Nem fogtak meg a szereplők, és sokan csak humoros mellékalakként vannak kezelve. Szinte egy sorozatnak megfelelő a kötelező baráti kör összeállítás: az ázsiai gyökerű Anh, a meleg legjobb barát. Már veheti is meg a Netflix. Annyira klisé, hogy szerettem volna több eredetiséget.
Elkalandoztam. A lényeg, Olive és Adam személyiségének megmutatására van törekvés, a többiek viszont felszínesek. Mi több, fárasztó, ahogy velük próbál Hazelwood komédiát is csempészni a románc mellé.
Konfliktus nem nagyon akad benne, az is visszavisz a tini vonal felé. Olive, aki képes abba belelovalni magát, hogy Adamnek nem is tetszik, biztos más után epedezik évek óta. Minek is kérdezne meg bármit, amikor kamaszosan kombinálhat, csinálhat a bolhából elefántot és mehet az agyamra?
Tom kapcsán ismételten egy jobb téma. A szakmai irigység, illetve a hatalommal visszaélés és a munkahelyi zaklatás. Az már érdekesebb, jobban működik, és nem érzem tőle magam a Tuti gimiben.
Stílusban, a szövegben sincs semmi extra, ami indokolná, miért kellene annyira ezt a sztorit olvasnia mindenkinek. Éppen hogy a szereplő tinis viselkedésének tükröződése valósul meg a szövegben is, így itt is inkább rossz szájízem lett csak.
Röviden: én nem állok be egy Hazelwood Rajongói Klubba se. Antiklubot előbb alapítanék…
