Fülszöveg: 
Mint egy lila hajú jedi, aki egyensúlyt hoz a férfiak uralta univerzumba, Bee Königswasser egyetlen egyszerű elvet követ az életében: mit tenne Marie Curie? Ha a NASA felajánlaná neki egy neuromérnöki projekt vezetését, Marie kérdés nélkül igent mondana. Csakhogy a modern fizika anyjának sosem kellett osztoznia a feladaton Levi Warddal.
Jó, persze, Levi vonzó a maga sötét hajú, magas, metsző tekintetű módján. És erős karjaival romantikus hősként megmenti Beet, amikor a lány szorult helyzetbe kerül a laborban töltött első napján. De már évekkel ezelőtt, még a doktori iskolában teljesen világossá tette, hogy mit érez a lány iránt.
Bee laborfelszerelése nem jött meg, a kollégák levegőnek nézik, ezért úgy érzi, hogy a karrierje megint megfeneklik. Talán a nyakszirti lebenye játszadozik vele, de Bee esküdni merne rá, hogy Levi szép lassan a szövetségesévé válik, támogatja az ötleteit, és… felfalja őt a szemével. A lány neuronjai pedig lángra lobbannak. De amikor eljön az idő, hogy lépjen, és kockára tegye a szívét, egyetlen dolog számít: mit tesz most Bee Königswasser?
Szerintem:
A humorát elkezdtem értékelni, de a
történettel még mindig akad bajom. Talán tudósok között játszódik, most éppen a NASA a helyszín, de közben annyira tipikus New Adult románc…
Ez is volt vele a bajom. Egyszerűen nem volt benne olyan fordulat, ami meg tudott volna lepni. Ebben a zsánerben egyszerűen ezek a bevett fogások, és most nagyon nem díjaztam a körítést, ahogy a szereplők nagyon meglepődnek olyan dolgokon, ami olvasóként szerintem egyértelmű.
Hogy Levi a doktori program alatt nem akart egy csoportban lenni a lánnyal? Amikor elmesélte, már akkor az ugrott be, hogy ennek inkább a vonzalom, mintsem az utálat lett volna az oka. Vagy, ahogy Bee akkori barátja eltávolította hazugságokkal Levi-t Bee közeléből. Annyira tipikus, ahogy félre lett vezetve szerencsétlen. A jelenben meg pl. ott volt Bee oldala is, ahol naná, hogy a legjobb barátja, akivel mindent meg tudott beszélni, Levi, csak sokáig egyikük sem tudta, ki a másik.
Azt is mondhatnám, hogy annyira kiszámítható elemekből épül fel a történet, hogy a zsánert remekül prezentálja, de aki már olvasott párat, túlzottan ismerős – így unalmas – is lehet ez számára. Nekem az volt.
A tudós környezet javíthatna ezen, ha érdemben használva lenne. Ahogy a szerzőnél általában, nem érzem annak a jelentőségét, hogy mit dolgoznak a szereplők. Itt talán annyi plusz jut belőle, hogy Bee nagy példaképe Marie Curie és rendszeresen felmerül a neve. De különben a labori munka, kutatás, maga ez a közeg alig van jelen. Sokkal fontosabb pl. az, hogy a munkatársak a munkahelyen és munkaidőben ne szaporodással, hanem munkával legyenek elfoglalva, mint a tényleges munka, amit végeznek.
Már felismerem a szerzőre jellemző románc vonásokat is. Meglepően sok az olyan szereplője, aki szexuálisan küszködik. Itt Bee meg is kapja az exétől, hogy frigid. Viszont, amint megvan a nagy szerelem, és a történetben neki rendelt pár, már át is megy lebedőakrobatába.
Ahogy konfliktusban sem először fordul elő, hogy egy másik tudós lesz a veszélyforrás, aki féltékenységből rombolná a főszereplők munkáját és kapcsolatát is.
A szereplőkkel, jellemet tekintve igazából nem volt bajom. Levi a rendes, helyes srác, aki még csak azt sem veszi észre, mennyire jó parti. Még a gyengéi is tekinthetők erősségnek. Könnyebb élete lett volna, ha nyíltabb és erőszakosabb, jobban kifejezi magát. Akkor Bee sem értette volna annyira félre. De így meg ő lehet a figyelmes, előzékeny srác, aki visszavonult és semmi kényelmetlenséget nem akart a lánynak okozni, ha ő szenvedett is magában.
Bee meg cserfes, nagy a szíve és a környezetéhez mérten vagány is. Ugyan az önpusztítása felesleges körnek tűnt a történet végén, legalább értem, miért van belenyomva a cselekménybe. Annyira megszokta, hogy elhagyják és összetörik a szíve, hogy már nem mer kockáztatni. Így amikor Levi mindent felkínál neki, szerelmet és családot, egy közös életet, menekülőre fogja, mert már előre ennek az elvesztésétől tart. De ugyanezt csinálta a macskákkal is. Imádta őket, de sajátja nem volt, mert tudta, hogy mennyivel rövidebb ideig élnek nála, és nem vállalta be az elvesztéssel járó fájdalmat. Megvan a minta, amit fel kell ismernie és tovább kell lépnie, ha boldog akar lenni. És igen, ilyenkor szoktam megjegyezni, hogy nem szeretem, amikor a szerelem gyógyszer lesz minden ilyesmire, mert ennyire nem egyszerű a dolog, és itt is ez történik.
Csak most volt, ami jobban megakasztott. Vizuális típus vagyok, és ezt a párost nagyon nehezemre esik elképzelni. Egy bevallottan alacsony, picike lány és egy kb. 190 centis férfi, aki testalkatában is nagy a lányhoz képest. Persze, az életben is vannak ilyen párosok, de most nagyon elakadtam ezen.
Túlságosan kétszemélyes is lett a regény. Még akkor is egymással beszélnek, amikor erről nem tudnak, hiszen álnéven egymással chatelnek. Van a történetben macska, akit jobban megismertem, mint a szereplők körötti embereket.
Ami most menti nálam, hogy egy-egy beszóláson, csevejen jókat vigyorogtam. Könnyed, nem túl csajos, beidéz dolgokat. Ugyanakkor azt tudnám kritizálni, hogy milyen popkultúra elemeket emel be. Hazelwood célközönségét 17-29 év közé lőném be. Én felette vagyok, de még szerintem is régi film A szerelem hálójában, amit Bee többször is emleget. Vagy, azon vitatkozni, hogy melyik Kill Bill a jobb rész? Az ilyesmiktől olyan érzetem lett, mintha nem friss regényt, hanem egy 20 éveset olvasnék. Nem lett volna jobb olyan filmeket betenni, ami azoké, akiknek szól a könyv? Pedig még csak nem is régebben írta Hazelwood.
Zsánerében korrekt és a szerző stílusába tökéletesen illik. Aki szereti az ilyesmit, neki teljesen rendben lesz. Sajnos, ezek pont olyasmik, amelyek nekem unalmassá teszik már ezeket a történeteket.
Idézet:
Ez a műsor mindig is jó lett volna, de most? Most ez a rohadt Hamilton, baby!
– Valami gond van?
– Igen. Több is. A globális felmelegedés, a rendszerszintű rasszizmus, az ökológiai fülkék túlnépesedése, hogy szükségtelen amerikai remake készül a svéd romantikus horror remekműhöz, az Engedj be!-hez.
