Fülszöveg:
Elsie Hannaway elméleti fizikust végül utoléri számtalan élete. Nappal tanársegéd, rengeteget gürizik és termodinamikát tanít abban a reményben, hogy állandó állást kap. Más napokon Elsie úgy pótolja ki nem létező fizetési csekkjét, hogy felajánlja a szolgálatait kamubarátnőként, felhasználva tökéletesre fejlesztett „emberek kedvére tevő” képességét, hogy azt a verzióját alakítsa, amelyikre az ügyfélnek szüksége van.
Legyünk őszinték, ez így elég klassz; aztán a gondosan felépített Elsie-verzum darabokra hullik. Mert Jack Smithről, a kedvenc ügyfele bosszantóan vonzó és arrogáns bátyjáról kiderül, hogy ő az a kőszívű kísérleti fizikus, aki tönkretette a mentora karrierjét és az összes elméleti fizikus hírnevét aláásta. És ő az a Jack Smith, aki az MIT fizika tanszékét irányítja, és Elsie és álmai munkája közé áll.
Elsie felkészül a tudományos szabotázs totális háborújára, de… azok a hosszú, mélyreható pillantások… Hogy ha a férfival van, akkor nem kell másnak lennie, mint önmagának? Amikor kísérleti pályára áll, vajon készen áll a szerelemmel kapcsolatos legféltettebb elméleteit átültetni a gyakorlatba?
Szerintem:
Nem is titkolom, hogy én nem értem, miért lett annyira felkapott Ali Hazelwood a romantikus regényeivel. Nem érzem túl nagy plusznak a tudós szereplőket, különben annyira ugyanúgy viselkednek, mint egyéb románcok hősei. Azt meg ismétlődőnek érzem, ahogy
valamelyik félnek van valamilyen szexualitással kapcsolatos problémája.
A szerelem elmélete volt talán az első olyan olvasmányélményem tőle, amin többet mosolyogtam, mint morogtam. Nem mintha ezt olyan eredetinek éreztem volna, csak most jobban összeálltak a darabkák.
A hősnő, Elsie küszködő fizikus, aki a megélhetésért álbarátnő szerepeket vállal. Természetesen a szolid kivitel, vagyis, tőle szex nem vehető, csak alkalmi partner egy-egy rendezvényen. Azt jóváírom a szerzőnek, hogy nem a legnagyobb klisét húzta be – vagyis, nem egy álkapcsolat lesz majd igazi. Elsie egyik ügyfelének van egy bátyja, akiről majd kiderül, hogy nem csak Elsie felettese lehet az egyetemen, de a tudományterületének azon fenegyereke, akit kvázi gyerekkorától kezdve utál. Majd ő, Jack lesz Elsie életének nagy Ő-je.
Viszont, megvannak Hazelwood tipikus húzásai. Mint Elsie külseje, egy betegség és a szexualitása. Az agyamra is megy, amikor az énelbeszélő hős előadja magáról, hogy ő a nagybetűs ÁTLAG. Csak olyan megszokott, barna haja és szeme van, semmi extra alakja. Aztán meg azt olvasom mindenfelé, hogy a férfiak szinte leborulnak előtte, olyan szép és visszatérő téma/pletyka, hogy a külsejét és nem a tudását díjazzák a felettesek. Most akkor milyen átlagos lány is? Ő a változatosság kedvéért cukorbeteg, elég súlyos fajta. Ezzel is küzd, és a párkapcsolatban is téma, mit merjen megmutatni, mennyire szégyelli vagy rejtené az állapotát. A szexualitásában meg az, hogy eddig nem is igen foglalkoztatta a szex. Ha nem is szűz, de élvezetet nem igazán lelt benne és megvan nélküle. Amíg Jack meg nem dönti, teszem hozzá, és ott van a nagy felfedezés, hogy ez ilyen jó is lehet. Eddig kb. minden Hazelwood-regényben volt egy ilyen szereplő és szexuális kinyílás.
Viszont, van benne két ötlet, ami eladta nekem. Az egyik, hogy Elsie milyen mértékben játssza meg magát, és hogyan azonosul ahhoz az alakhoz, aminek a beszélgetőtársa látni akarja. Jack a kivétel, akin nem akar működni a mágiája. Mondjuk, romantikus regényes a megoldása: neki jó a lány, ahogy van. Elsie meg ebben a témában tud fejlődni: felvállalni magát, a saját tervei szerint haladni, és nem mindig másoknak alárendelni magát.
A másik, a munkahelyen belüli játszma. Elsie egy kinevezésért küzd, és tapasztalnia kell, hogy nem csak az számít, mit tud, mennyire érdemelné meg. Egy kinevezés politika is. Jól elkapja ezt a hangulatot, és annak tényleg érdekes lehet, aki még nem dolgozik, mondjuk tanul még. Azért azt túlzottnak érzem, hogy ennyire meg kellene lepődni azon, hogy ilyen van. Én teljesen más területen dolgozom, és nálunk is, még az alsó szinteken is politika, hogy ki milyen munkakörbe kerül. Feljebb még inkább. Vagyis, ez elég átlagos dolog, nem kellene olyan naivan hozzáállni, ahogy Elsie teszi. De itt elkönyvelem úgy, hogy a fiatal felnőtteknek írta, akik még nincsenek benne a munkaerőpiaci játszmákon, és akiknek ez új jelenség lehet. És nem is baj, hogy foglalkozik ezzel egy szerző.
Még ezzel a fenntartással együtt is a játszmák adták el nekem a történetet. Ahogy Elsie elkezdi levenni a naiv szemüveget, és felfogja, ki milyen igazából körötte. Akit ellenségnek kezel, lehet, hogy a legjobb barátja. Akit a mentorának, megmentőjének tart, nem feltétlenül az a jóságos tündérkeresztapa, akinek látni akarja.
Plusz, Jack és Elsie kettősét szimpatikusnak találtam. Együtt még jobbak is voltak, mint külön. Elsie komolyabb, Jack lágyabb lett a másik mellett. A mellékszereplők pedig szépen adják hozza a tartalmakat. Nem kapnak kiemelt szerepet, de kevésbé éreztem miattuk úgy, hogy van Elsie és Jack és senki más.
A stílusa a teljesen szokott, csajos. A tartam és a szereplők adták el nekem, de ezt eladták.
Idézet:
– A nevetés a legjobb gyógyszer.
– Szerintem az antibiotikum a legjobb gyógyszer.
