Az első feladat az volt, hogy visszaidézzem, mi is történt korábban. Ugyan a jelen cselekmény

kb. 10-15 évvel az előző rész után játszódik, de a szereplők egyeznek és a mozgatórugókhoz nem árt tudni, hogy honnan erednek a szenvedélyeik.

Ryan nem írt ez történt korábban részt bele – talán azért is, hogy az könnyebben belépjen, aki most ismerkedik Vaelin világával. Mivel teljesen új történt és kaland, meg lehet tenni ezt is. Ami az előző történetből fakad, arra van annyi utalás, hogy az új olvasók is nagyjából képben legyenek. A visszatérő olvasóknak az meg mind mankó, amivel fel lehet idézni, mi is volt a Hollóárnyék-trilógiában.

Ha már ragozom, hogy új történt. Helyszínt váltunk. Vaelin hírt kap arról, hogy egykori szerelme, a messze küldött Sherin bajban lehet. Így pár baráttal átkel a tengeren a Nagytiszteletű Királyságba, ahol nagy háború van kialakulóban. Kb. olyan, mintha a nyugat-európai, középkori hangulatú fantasy világból átmennénk Keletre. A Nagytiszteletű Királyság a kínai birodalmat juttatja eszembe, a Hast pedig a nomád harcosokat, mint a hunok és a tatárok. Egészen más világ, mint a korábbiak. Van is benne egy új íz, más színek, amelyek érdekessé tették a történetet.

Több szálon haladunk a történetben – a kiemelt Vaelin útja, de egy-egy részre Luralyn is szót kap, a Hast nagyurának látnok ura. Általa van elmesélve, hogyan emelkedett egyre feljebb a testvére, és miképpen szabadítottak útjára valami borzalmat. Főleg a kötet első felében ezeket még érdekesebbnek is találtam, mint Vaelin úttörését Sherin felé. (Ok, Sherint sosem bírtam, így nem voltam oda a történetbe visszakerüléséért. Előítélet, tudom.)

Minél előrébb vagyunk, annál összetettebb a cselekmény. Ami egyszerűnek tűnik, új színeket kap és a szereplők indokai is bonyolultabbak lesznek. Vannak átverések, cselek, nagy harcok. A mágia is fontos a történetben, attól függetlenül, hogy Vaelin még nem kapta vissza az énekét. Másnak van, másnak meg nincs is rá szüksége.

A tempó is gyorsul, a történet második fele határozottan szórakoztatóbb, mint az első. De szerkezetileg kellett a lassabb eleje is – be kell mutatnia egy új világot és szereplőket. A Reyerik testvérek, Ahm Lin lettek számomra az újak közül a legmaradandóbbak. Kehlbrand különösen mozgatja az agyam, lenne egy olyan tippem, hogy sokkal nagyobb tervei vannak, mint amit egyelőre látni enged a szerző az olvasónak.

A szereplők tehát vegyesen állnak össze: visszatérők, mint Vaelin és Nortah. Újak, mint a Reyerik testvérek. Egyelőre még jó – rossz felállásba nem mennék bele, már csak azért sem, mert minden sötétség és hatalomvágy ellenére nekem mozgatja az agyam, mi Kehlbrand igazi célja. Valószínűleg ő lesz a rossz, és nagyon nem jó, hogy megérintette a követ. Az sem példaértékű, ahogy fanatizálja a követőit. De akkor is, amit csinál, azt nagyon jól csinálja. Amennyire A vér énekében szerettem Vaelint, most annyira nem látok benne fantáziát. Nekem nem tetszik, ahogy Sherin után fut és vezekel a bűnéért. Ami annyi, hogy elküldte a nőt, hogy biztonságban legyen. Hú, de nagy árulás. Nem éreztem annak, már akkor sem, most meg pláne túllihegettnek érzem ezt a szálat. A többiek sokkal izgalmasabbak – Nortah mindig is az egyik kedvencem volt, és nagyon drukkolok, hogy a gyászát túlélje, összeszedje magát, és a gyerekei jó apja lehessen a végére. Még mindig ő a kedvenc mellékszereplőm.

Anthony Ryan jó mesélő, biztos kézzel építi a regény világát is. Néha volt olyan érzésem, hogy lehetne húzni és nagyobb tempóval haladni, de most a világ új színei visszafogták ezt a hangot a fejemben.

Még nem merem írni, hogy mennyire tetszett vagy sem. Azt már a trilógiával megtanultam, hogy nem feltétlenül szeretem, hogy Ryan miképpen zárja a történeteit. Majd a 2. kötet után fogom tudni, hogy ez jóváteszi-e, ahogy a trilógia végén elköszönt a szereplőitől.