Fülszöveg: 

Ne ​szépítsük: Emmett Quinlan mindenkinek púp a hátán. A lerobbant, demens öregember hiányzó emlékeit agresszióval pótolja, erőszakos kitörései pedig nem csak szerettei, de a helyi rendőrök életét is megkeserítik.

Azonban amikor fia hazatér a családjával egy újabb roham miatt, tornádó csap le a házra, amiből kő kövön nem marad. Emmett viszont gyógyultan lép elő a romok közül – egy gigászi beszélő karddal a kezében. A család öröme azonban rövid életű: a penge varázslatosnak tűnő hatalma ugyan visszaadja Emmett elvesztett emlékeit és egészségét, ám mellette rettenetes, túlvilági lényeket is maga után csal Texasba, amelyekkel csak ő küzdhet meg.

Ugyanis egy távoli csillag sötétlő hullája körül keringő világ romjain uralkodik a kard eredeti, isteni hatalmú tulajdonosa, aki növekvő haraggal várja a pillanatot, hogy visszakapja azt, ami az övé.
Hiába: Istenországban a megváltás kétélű kard.

Szerintem: 

A képregény végén van egy mondat, amit

érdemes lenne kiemelni. Abban azt írja az elbeszélő, hogy igazából ez a történet nem egy kardról szól. Valóban – megvan a fantasy keret, istenekkel és harccal, de ez egy apa meséje, aki a családjáért él-hal, ha nem is tudja megfogalmazni az érzelmeit.

Talán innen fognám meg ezt a történetet. Amiben egy kemény texasi férfi utolsó esélyt kap, hogy még a családjával legyen. Ő nem hatalomért és erőért fog istenekkel is szembeszállni, hanem az emlékeiért, hogy a családja megmaradjon neki. Emmett az Alzheimer miatt egyre rosszabbul van, veszélyes a szeretteire. Valofax, a Penge tartja egyben a személyiségét, ezért nem mond le róla.

Emmett a családért küzd, és többszörösen ki van emelve, hogy ez az értelme mindennek. Ő maga is megfogalmazza, de az egyik isten is, amikor Deenát figyeli. Hogy az egyetlen, aki számít, az örökös, aki majd emlékezni fog rájuk. A gyermek. Egy ponton a Penge is erre utal rá – amikor kárhoztatja a főistent, hogy harcossá tette azokat, akik kiérdemelték a békét. Vagyis, a történet nem az erőt és a harcost élteti, hanem a szerető családot, az otthoni békét és összetartást.
Így én plusz poénnak éltem meg, hogy egy harcolós fantasyt kapunk, aminek tulajdonképpen a Disney kedvenc üzenete a lényege: család mindenek előtt.

A történet maga egyszerűnek is mondható. Lezuhan a kard, Emmett megkapja és megvédi a családját vele egy démontól. Majd harcba száll azokkal, akik a kardért jönnek. Lehetne egymást leverő, kardozós történetként is nézni, van egy ilyen oldala is. Bár én pont azt szerettem benne, hogy ennél mennyivel több. Opus az apaságról.

Bírtam benne, amit belelátok vagy magyarázok, még nem döntöttem el. Az egyik Valofax mibenléte. Ahogy az a kard minden penge. Magamban úgy fordítottam le, hogy Platónhoz nyúltam vissza. Amit a világból felfogunk, az csak egy árnyékrajz a barlang falán. Valofax attól különleges, hogy az a Penge nem csak az árnyékkép. Ez az a penge, ami az árnyékot veti a falra. Igazibb, egyszerre mind, a valóság darabkája.

A másik, hogy Mindiglét is istenei alakjában visszaköszönni látom a skandináv mitológia hatását. A főisten Odinra emlékeztet, a két fia meg Lokira és Thorra. Az egyik ravasz és cselez, életre kelti a holtakat – Loki is azok élén ment a Ragnarökre, hiszen a lánya volt az istennőjük. A másik meg nagydarab és veszélyes harcos, aki kap egy kalapácsot is magának küzdeni.

Kevés szereplője van, kevés helyszínen. Azzal sem vádolnám, hogy különösebben szépen van rajzolva. Inkább kissé nyers. Egyértelműen az adja hozzá azt a bizonyos pluszt, hogy az egész egy allegóriaként értelmezhető az apaság és a család kötelékéről.

Idézet: 

Ha találunk olyanokat, akik szeretnek minket, és kőkeményen harcolunk értük, és teljes erővel viszontszeretjük őket … akkor ők mindig emlékezni fognak ránk. És akkor sosem halunk meg teljesen. Történetekké válunk mi magunk is.