Fülszöveg: 
Végre pont kerül a Thor: A mennydörgés istenében elkezdődött eposzi saga végére!
A történet elején megismerhettük a távoli jövőből érkező Thort – egy immár széthasadt birodalom és a haldokló univerzum Mindenható Atyját –, aki megküzdött Gorr-ral, az Istenölővel, a Halálpallos birtoklójával. Ez a rettegett fegyver most Thor legnagyobb és legközelibb, időtlen ellenségének markában tér vissza: fivére, Loki forgatja! Elérkezett hát a testvérek végső, kataklizmaszerű párbajának ideje, de azt egyikük sem sejti, hogy még valami ennél is rosszabb következik. Vészesen közelít ugyanis a világok vége…
A kötetben Jason Aaron az utánozhatatlan Esad Ribić oldalán még egyszer visszatér, hogy néhány meglepetésvendég és számos korábbi, Thor-történeteken dolgozó munkatársával együtt fergeteges búcsút vegyenek a Mennydörgés Istenétől.
Szerintem:
Jason Aaron ezzel a kötettel
zárta a Thorról szóló sorozatát. Az egyik szemem sír, a másik nevet helyzet. Vannak benne kifejezetten jó húzások, más kevésbé tetszett.
Ami legjobban bejött, hogy Thor és Loki miképpen mentik meg a világot. És nem a csatára gondolok az Istenölővel. Ahogy Loki mesékkel éleszti újra a Napot, és ahogy Thor a villámlással tartja össze a Mindenség oszlopait. Az nagyon Gaiman világait jutattja eszembe, hogy milyen ereje van az álmoknak és a történeteknek. Miből lesznek az istenek, az élet. Aaron szépen ki is bontja ezt a képet – Lokival az utolsó megjelenésén a Nappal, a könyvtárba való visszanézéssel és a Thor-polccal, a zárással, ahogy a szereplők a történetekben élnek tovább.
Cogito ergo sum – itt inkább a mesék, a történetek jelentik a létezést.
Szerettem Thor és Loki kapcsolatát benne. Ahogy a harc és a gyűlölet mélyén több van, ahogy soha nem adja fel a reményt Thor, hogy az öccse megváltást nyerhet. Valahol ez a dinamika végighúzódik a két alak egész kapcsolatában és nem csak Aaron történeteiben. Ellenségek, de egy család is, és nem létezhetnek egymás nélkül. Nem véletlen, hogy a világ megmentéséhez mindkettőnek és hasonló áldozatot kell hoznia. Olyan nincs, hogy csak Loki, vagy csak Thor marad.
Van benne humor, és egy-egy olyan sor, ami emlékezetesre sikerült. A két kedvencem közül az egyikben van egy kis fekete humor – amikor a végső csatában a testvérek összenézik, mijük maradt. Kettejüknek összesen 2 kar, 1 szem, a pöröly és Loki fondorlatos elméje. A másik az utolsó könyvtáros, akinek nagy nehezen eszébe jut, hogy ő volt a bombák istene. A végén meg kiderül, hogy rosszul emlékezett, ő a gyengeelméjűek istene volt.
El van varrva minden, és mindenki megkapja a maga befejezését. Reménnyel, új esélyekkel, végső áldozattal. Nincs hiányérzetem, vagy olyan szál benne, aminek nagyon ne tetszett volna a zárása.
Ami viszont kevésbé tetszett, igazából két dolog.
Mivel képregény, én abból a szépen rajzoltat szeretem. Ez nem éppen szép. Nme is tudom, mi lenne rá a jó szó. Mert nem ronda, csak nem kellemesek a szememnek az alakok. Sok a csata is, amit mindig nehezebben látok át. Ennél már rosszabbat is láttam, az is igaz, de nem az a képregény, amit szöveg nélkül is szívesen lapozgatnék. Ha van is kifejezetten durva rajzos ötlet is benne – a villámok istennőinek egyike egy cápán közlekedik, egy ponton Thor is felpattan rá. Azért azon néztem egyet.
A másik, az alternatív történetek, amiket a könyvtárban majd látunk és kicsit beléjük nézhetünk. Thor rendőr és az amnéziás Thor, aki kb. Tarzan történetet kap abban a sztoriban. Ugyan szépen ráfekszik arra a vonalra, hogy mindig új történetek születnek, és az új mesék tartják életben a világot, akkor is, ez már túlzás. Pláne a Thor Tarzan.
Végszóval: Aaron szépen zárta a történetet, ha nem is tetszett benne minden, korrekt és szerethető zárása a sorozatnak.
