Fülszöveg: 

Norfolk, 1643. Angliát polgárháború szabdalja, Thomas Treadwater, a katona kelletlenül veszi tudomásul, hogy a nővére/húga hazahívja, mert azzal vádolja az egyik szolgálójukat, hogy gondatlanul bánt özvegy édesapjukkal. Mire Thomas hazaér, az édesapjuk már magatehetetlen, szélütést kapott, és az új szolga börtönben van, boszorkánysággal vádolják.

Thomas szereti azt hinni magáról, hogy észelvű, modern ember, de a történteket kibogozva nem pusztán babonaságokba botlik, hanem valami ősi, sötét titokba, amely egy korábbi hajótöréssel függ össze.

Ami eddig szunnyadt, most már nem hajlandó tovább pihenni.

Szerintem: 

Jó példa arra, amikor az

eszemmel felfogom egy regény értékeit, de nagyon nem tudtam szeretni. Mi több, néhol kifejezetten nehezen olvastam.

Andrews, illetve a fordító irdatlan munkát végzett. Nagyon tudom utálni, amikor egy szöveg erőltetve tűnik régiesnek, és érződik, hogy egy mai szerző akar régiesnek hatni. Az valahogy mű. Itt viszont hitelesen életre kel a nyelv. Még akkor is lenyűgözőnek tartom a szövegezést, ha különben nem szívesen olvasok ilyesmit. Korhangulat, stílus, egy letűnt kor – ebben benne volt.

Még a történet is tartalmas. Az emberi butaságról és az ismeretlentől való félelemről is szólt nekem. Hogyan születnek a tévhitek, és miképpen bélyegeznek valakit boszorkánynak. Ahogy a pletyka önálló életre kel. Az egésznek a dinamikája finoman megvan a történetben, miközben Andrews olyan főszereplőt hoz, aki küzd ezek ellen és nincs olyan hite, mint ami a korban megszokott. Philippa Gregorynál olvastam mostanában hasonlót, de Andrews sokkal mélyebben foglalkozik a témával, mint Gregory tette, akinek ez csak egy regényvégi fordulat volt.

A cselekmény, azzal viszont már bajaim vannak. Ami olyan különlegessé teszi a nyelvezetét, az a cselekménynek nem jó. Lassú és nagyon belső. Pedig az alapok tetszettek: a fiú hazatér a háborúból, lélekben meggyötörve és hittelenül, hogy aztán nyomozni kezdjen: tényleg megölték az apját? Mi történt a családi házban? Talán az is a gond, hogy én inkább krimi-olvasó vagyok, ez pedig gyorsan eltér abból az irányból.
Mitikus színek jelennek meg, és így lesz értelme a címbeli Leviatánnak. Történelmi korunk előtti ősi szörnyetegek, megszállás – de inkább szomorúnak éreztem, nem félelmetesnek, mint Lovacraft történeteiben. Mi több, nekem akkor is jobban tetszett volna, ha Esther simán csak manipulatív szociopata lett volna.

A szereplőkkel is küzdök. Thomasszal könnyű azonosulni, benne több van a modern ember nézeteiből, így van hozzá mai fejjel is fogódzó. Szépen hozza a rétegeket, mi alakította ezzé az emberré. Chrissa – Mary némileg kalandosabbá teszi, és az ő egész történetében ott van a folyamatos fejlődés, emberileg több válás. Ahogy a kis tolvaj menteni próbálja, aki segített neki, és nem feladta. Ahogy a testvérére vigyázott. Viszont, Esther.

A testvéri kapocs, ami Thomas és Esther között van, amiért Thomas nem hajlandó lemondani a lányról. Abban nem vagyok biztos, hogy jó döntés volt. A kötet két idősíkot fog be: amikor az események zajlottak, és 50 évvel később, amikor Thomas visszagondol a korábbiakra, számot vet és a kora miatt kénytelen cselekedni. Nekem más a fogalmam a kegyelemről, mint ami itt Thomas és Mary révén megjelenik. A végső tett, hogy Thomas kitöri Esther nyakát, akiben már nincs jelen a húga, is azt bizonyítja nekem, hogy az 50 évnyi önáltatás, hátha Esther lelke visszatér, hiábavaló áldozat. Érzelem és értelem csapott össze, és csak a végső ponton engednek az értelemnek. Én inkább éreztem volna kegyelemnek, ha már 50 éve végeznek vele.

Azzal is gondban vagyok, hogy miért kellett Miltont a szereplők közé emelni? Van valami az Elveszett paradicsomban, ami indokolja, hogy pont ő legyen a szereplők között? Azt nem olvastam, nem tudom. A szimpatikus szereplők közé tartozik, de valahogy céltalannak éreztem, hogy Thomas egykori mentora éppen az a Milton legyen.

Jelen pillanatban úgy érzem, más hangulathoz illik ez a könyv. Ez belemerülő, gondolkozó, lassabb történet. Nem tartom kizártnak, hogy máskor újraolvasva jobban tetszik majd. Jelenleg nem szeretem a végét és helyenként annyira lassúnak éreztem.