Fülszöveg: 

Az angol Wilde-testvérpár rabszolgái gazdáik borzalmas önkényuralmától szenvednek a barbadosi cukornádültetvényen. Washington Black tizenegy éves kisfiú, rabszolgaként dolgozik a földeken. Páni félelemmel tölti el, hogy az egyik fivér őt választotta inasának. Pedig Washingtonnak nem kellene rettegnie. Christopher Wilde excentrikus figura: természetbúvár, felfedező, feltaláló, és elszántan küzd a rabszolgaság eltörléséért. Megszállottan dolgozik egy repülő masina megépítésén.
Washington a gazdája révén belép a csodák birodalmába, ahol az éjszakai óceán fényekben gyúl ki a medúzáktól, ahol egy egyszerű vászonernyő segítségével bárki átszelheti az eget, ahol még egy rabláncon született kisfiú is megtalálhatja az élet értelmét és az emberi méltóságot.
Egy végzetes éjszaka megölnek valakit, a gazdái könyörületességétől függ Washington további sorsa. Christopher Wilde-nak választania kell a rokonai becsülete és Washington élete között. A fiúnak muszáj menekülnie, vérdíjat tűznek ki a fejére. Egyedül kell megválaszolnia a kérdést: ki ő valójában – egy olyan világban, amely a puszta létezését is tagadja.

Szerintem: 

2018-ban nagyon ment ez a regény. A védőborító belső felét el is foglalja, hogy

milyen jelölései és díjai vannak. Biztos velem volt a baj, mert nekem nem állt össze. Úgy is mondhatnám, hogy nekem nem tetszett.

Kezdve azzal, hogy végig vártam egy csavart, egy poént, valamit, ami miatt átértékelem a regényt. Mert így csak annyi van, hogy adott egy rabszolgafiú, aki egy olyan gazda mellé keveredik, aki nem hisz a rabszolgaságban, tudós alkat és a kalandjaira magával viszi a fiút is. Ráadásul lassan is építkezik, a fenti pár sorral több, mint a regény felét el is meséltem. Az úti kalandjaik sem tennének hozzá többet, mert ott is alig történik valami. Mintákat vesznek és vizsgálnak, utaznak. Nincs igazán se izgalom, se feszültség.
Vagyis, a cselekmény nekem kevés is, lassú is.

Ennél azonban nagyobb bajom, hogy nem esett le, mit akar a szerző elbeszélni. Mi a regény tanulsága? A vége felé elhangzottakból kiindulva ott keresgélnék, hogy milyen volt az élete Washingtonnak a különféle gazdák mellett. Hagyományos mezei rabszolga volt, akit kisgyerekkora óta dolgoztattak. Kemény élet volt, de azért nem az a szint, amit a horrorban mutogatnának. Aztán az öreg gazda meghal, az unokaöccse örököl és mindenki megrémül, hogy most aztán pokoli lesz az életük. Washington viszont hamar a gazda öccsének ajándéka lesz, így egy lehetséges pokoli rabszolga életet nem ábrázol a szerző. Picur, mert az új gazda megköveteli, hogy a fiú is a becenevén szólítsa nevelgeti, viszi mindenhova magával.
A végén meg arról van szó, hogy az sem volt igazi egyenrangú kapcsolat. Azzal csak demonstrálta Picur, hogy ő másként gondolkozik, neki a fekete is ember. De azért Washington volt a szolga mellette, aki dolgozott neki. Kicsit, mintha a hagyományos és a liberális rasszizmus lenne egymás mellé téve. Egyik sem jobb vagy rosszabb, mint a másik. Csak éppen ezt nem éreztem ki a kötetből. Washington gyerekként szerette Picurt, jól megvoltak és érdekelte is, amit csináltak. Nem erőszakoltak rá semmit. Nem is értem, hogy minek kellett volna másként történnie. Esetleg adhatott volna neki fizetést a férfi? De azzal mire ment volna a gyerek, ha azonnal felszabadítják, aztán menjen világgá és csináljon, amit akar? Akkor aztán éhen halhatott vagy bűnözővé válhatott volna szabadon. Az, hogy nem a maga választása volt, hogy Picurral tart az útjain? Nekem úgy tűnt, akkor is azt csinálja, ha megkérdezik tőle, vele akar-e menni. Amikor a sarki úton halottnak hiszi Picurt, komolyan meggyászolja és majd belepusztul, hogy nem tud rajta segíteni. Akkor mégis, minek és hogyan kellett volna történnie vele gyerekként? Mivel vádolható Picur a felnőtt Washington által? Különben, a felnőtt Washington sem kezdett igazán semmit az életével.

De hagyjuk is, nem tudom. Inkább kalandregényként olvastam, amiben Picur és Washington felfedeznek és kutatnak. Úgy is lassú, kevés a cselekmény és nem éppen izgalmas eseteik vannak, de legalább nem kell azon törnöm a fejem, hogy mit nem értek ki a cselekményből.

A szereplők sem fogtak meg. Washington teljesen átlagos és semmilyen. Az egyetlen, ami kiemeli, hogy rabszolgának született. De nem különösebben okos, nem igyekvő, csak egy átlagos gyerek majd felnőtt. Kedves, segítőkész, de ennyi.
Picur az elefántcsonttorony tetején élő tudósféle. Nem sok köze van a mindennapokhoz, a maga kutatásai és ügyei kötik le a teljes figyelmét.
Talán csak Kit hagyott erősebb nyomot maga után. Ő az a rabszolga, akit boszorkánynak tartanak, félnek tőle. Merész, vad, annyira szabad, amennyire egy rabszolga az lehet. Washington az egyetlen, aki megvan vele, akivel kedves. A fiú is kedvelte az asszonyt. Talán csak a tőle való eltávolodás volt az egyetlen, amit sajnált, amikor Picur mellé került. A végére aztán kiderül, hogy Kit volt Washington anyja, de ezt soha nem mondta neki. Ezen meg kellett volna lepődni, de nem ment. Talán egy sorozatban láttam nagyon hasonlót, így inkább ismerős volt, mint meglepetés.

Viszonylag könnyen olvasható. Nincs obszcén rétege, nyelvileg korrekten van megfogalmazva. Elég sokat beszélgetnek, a leírások is könnyen pörgethetők. De magával sem ragadott, kiírni se lett kedvem belőle semmit.

Olvasni nem fájt, az első részek a mezei rabszolga életről még jobban le is kötöttek. Csak éppen nagyon nem értem, mi értelme volt ennek az egész történetnek. Így nem is nagyon tudok mit kezdeni vele, nem esett jól.

Idézet: 

A gyerekek mindent tudnak a szépségről – vetette ellene halkan Picur. – A felnőttek azok, akik elfelejtik.