Fülszöveg: 

A szabadszellemű Lady Margaret Montagu Douglas Scott a nőktől alkalmazkodást elváró társadalom ellen lázadva fittyet hány a korlátoknak és a számára elrendezett házasságnak. De a szülei, Buccleuch hercege és hercegnéje, Viktória királynő bizalmas barátai kénytelenek eltűrni a lányuk impulzív természete miatti társadalmi megrovást, és a jó társaság kiveti magából Lady Margaretet.
Margaret azonban erőt merít hozzá hasonlóan szabadszellemű társaiból, köztük Viktória királynő lányából, Louise hercegnőből, és elindul az önmegismerés rögös útján, melynek során eljut Írországba, Amerikába, majd visszatér Angliába, hogy olyan életet harcoljon ki magának, amit mindig is élnie kellett volna, és megtalálja a szerelmet, ami rá vár.

Szerintem: 

Történelmi romantikus, de nem sikerült

annak olvasnom. Ha nem a viktoriánus időkben játszódna, simán chick lit regénynek mondanám. Annyira nem az benne a lényeg, miközben kicsit mégis, hogy végül ki lesz Margaret férje. (Mert lesz, ahogy gyereke is, mert tudjuk, hogy Ferguson a saját őse történetét meséli el.)

A történet egy főnemes lány meséje, akitől annyit vár a családja, hogy jól menjen férjhez. Jelölt is van, de az eljegyzés napjára Margaret biztos benne, hogy nem lépes lord Rufus feleségének lenni. Ezzel megindul a kálváriája: az apja mérges, a család bünteti, és neki valahogy rá kell jönnie, mit akar az életében és hogyan érheti el. Lesz közben szerelmes – a történelmi romantikusoktól eltérően Margaret nem ismeri fel első látásra a nagy Őt, és talán a 3. szerelme csak, aki mellett végül megállapodik. Akit sokkal korábban is ismert, de éveknek kell eltelnie, hogy bármelyikükben felmerüljön, hogy nem csak barátok lehetnének.

Nekem leginkább arról szólt ez a történet, hogy a családi és nemesi elvárások és az egyéni vágyak miképpen ütköznek, és mennyi erő, valamint szerencse kell, hogy valaki megszökhessen az aranykalitkából. A legtöbben beletörődnek és megtanulnak boldogan élni így is. Margaret szerelmet szeretett volna egy olyan korban, amikor a szülők egyeztek meg a frigyekben vagyoni alapon. Margaret önmaga akart lenni egy olyan korban, amikor a nők hallgattak és csak bólogattak a férjüknek. Nem esik nehezemre vonni a párhuzamot, hogy később is mennyire kötötte a nőket, hogy mit várnak el tőlük és a társadalmi normák, a látszat mennyire nyomorította őket. Lady Di történetében is ezt láttam elmesélve az utóbbi időszakban, de könnyen belelátom azt is, hogy Sarah Ferguson hogy élhette meg, hogy elválik egy angol hercegtől.

Amiben erős a kötet, az ezeknek a társadalmi rácsoknak az ábrázolása. Van egy özvegy, rég uralkodó királynő a trónon, aki megszabja, ki mit tehet meg. Vannak a nemesek, aki rettegnek a társaság megítélésétől. Nem számít, mi van zárt ajtók mögött, csak a látszat legyen makulátlan. Margaret számára azt tekintik elvárt jövőnek, hogy a vidéki birtokon gyereket nevel, mivel a férje Londonban töltené az ideje nagyját, csak addig kellene egymást kibírniuk, amíg megosztják a közös időben az ágyuk. Nincs abban valami nagyon beteg, ahogy azt pozitívumként adják el, hogy az utált emberrel nem kell együttélni, csak lefeküdni vele időnként és gyereket szülni neki?

Bár meg van írva, Margaret hogyan érez, és miképpen küzd magában, nem tudta velem átéreztetni a sorsát. Valahogy ridegnek találom ahhoz a kötet stílusát. Távolságtartó. Nem egyszer volt olyan érzésem, hogy szépen pipálja az életrajz kötelező pontjait, és nem eléggé regényszerű. Ezt növelte, hogy helyenként sok levél is belekerült. Fel is merült bennem, hogy Ferguson a családi levéltárból másolt, vagy ezeket is írta. De az érzelmi kapcsolatokban is megvolt ez az érzetem – ennyire hidegen megírt csókjeleneteket ritkán olvastam. Mintha nulla kémia lenne azzal, akit éppen Margaret nagyon szeret. Pedig nem, csak valahogy inkább leíró, mint érző a történet.

Az ellenérzéseim egy része pedig abból fakad, hogy nehezemre esik némely problémájukat komolyan venni. Annyira gazdagok és kivételezett életet élnek, hogy ami nekik tragédia, másnak akár jólét is lehetne. Louise hercegnő különösen ilyen teremtés benne. Azt még meg tudom érteni, hogy Margaret nem akar egy olyan férfi felesége lenni, akitől undorodik. De Louise-tól kb. annyit vártak, hogy ne tegye szét a lábát minden jóképű katonának, és kísérgesse az anyját. Nem tűnt éppen lehetetlen küldetésnek, és nem is tudtam sajnálni.

Eléggé más, mint amit vártam. Női regénynek jobb, románcnak gyengébb. Még akkor is, ha Margaret és Donald szerelmi története akár minta is lehetett volna Austen Emmájához.