Fülszöveg: 

A majd' kétezer éve elpusztult Pompeji az első feltárások óta lázban tartja a történészek és írók fantáziáját. A láva- és a hamurétegek alatt mintha megállt volna az idő, és így egyedülálló bepillantást nyerhetünk egy virágzó birodalom nyüzsgő tengerparti városának életébe. Pompeji emellett hátborzongató mementója a múlékonyságnak: hogyan érhet véget minden percek leforgása alatt, mintha csak a végítélet jött volna el a város lakóiért. Bizonyára ez ihlette meg a 19. század ünnepelt angol regényíróját, Edward Bulwert.
A Pompeji utolsó napjai sokrétű, élettől lüktető mű. Bulwer nemcsak a pompeji romokat rekonstruálja régészi pontossággal, de a léleknek is ugyanilyen alapos ismerője. Megrajzolt karakterei rendkívül élethűek, varázslat és mágia keveredik a mindennapos gondokkal, miközben a történelmi ismeretekkel felvértezett olvasó jól tudja, milyen sors vár az apró-cseprő problémákkal küzdő szereplők többségére. A romantikus írót mégis elsősorban az érdekli, hogy van-e igaz szerelem, legyőzhető-e a sors, ki mozgatja a történelmet, és létezik-e egyáltalán az örök emberi.

Szerintem:

Ma már klasszikus, történelmi és

romantikus történetnek számít. De nem ez ragadott meg benne elsőre – nekem kifejezetten tetszik a regény keletkezéstörténete.
Pompeji feltárása Bulwer-Lytton korában zajlott, és nem kis őrületet váltott ki. Divat lett Pompeji és a római kultúra. A szerző pedig regénnyé formálta, amit feltártak. A kiásott helyszíneket, megtalált emberi maradványokat foglalta regénybe.
Szinte turistakönyvként is lehet olvasni – mert ma azt mutatják meg a rövidebb túrákon is Pompejiben, ami ebben szerepel. Vissza is hozta a nyaralási élményeim a regény.

A cselekmény pedig klasszikus, romantikus kalandtörténet. Glaucus és Ioné találkoznak, és végzetesen egymásba szeretnek. Mindketten fiatalok, szépek, gazdagok, tehetségesek és görögök. Mondhatni, egymásnak teremtettek. De van egy idősebb egyiptomi mágus, aki magénak akarja a lányt, és ezért minden ármányra kész. Lesz itt mérgezés, másra kent gyilkosság, megtérés és küzdelem az arénában.
A végjátékra pedig a Vezúv kitör, és mondhatni pontot tesz a történet végére. Mindenki elnyeri a tetteiért járó jutalmat: a pénzéhes, semmirekellő barátok a pincébe törmelék által zárva megfulladnak. A többre érdemes barát megmenekül, ahogy a szerelmespár is. Az ármánykodó mágust agyoncsapja egy ledőlő épület, a féltékenységből rosszat cselekvő, de nemes leány megmenti a számára kedveset, de magának kiosztja a büntetését.
Vagyis, megvan benne minden, amit a korszak irodalmában várunk: nagy szenvedélyek, szélsőséges jellemek, nagy fordulatok és sok kaland. Romantikus kalandregénynek működne akkor is, ha más érdeme nem lenne.

De van neki, mert Pompejinek állít emléket. Igyekszik megragadni mindent, ami a várost jellemezte. Újraépíti képzeletben az épületeket, leírja a berendezést és a felépítést. Bemutatja a jellegzetes épületeit, mint a templomok a fő terén vagy az aréna. Elvisz római lakomára, bemutatja a vallást és a kereszténység terjedésének is szentel egy részt. Szó van kereskedelemről, római életvitelről. Szerves része a szövegnek a római költészet – az egyik fő mellékszereplő, Nydia énekekkel keres pénzt, és a szövegek is benne vannak a történetben. Rendszeresek a versbetétek, egyfajta beékelésként a teljes költemények benne vannak, melyekkel irodalmi történelmi forrásként leír eseményeket, vagy éppen a szereplők lelki állapotának verses megjelenítői.

Érdekes ötlete az, hogy Glaucus és Ioné görögök. Kívülállóként, kissé más szemmel néznek a római világra. Bulwer-Lytton kihangsúlyozza, hogy Glaucus jellemét miként rontja, hogy meg kell élnie, hogy görögként másodrendű polgár. Lehet minden erénye és pénze, akkor is szenvedésként éli meg, hogy a görögök nem szabadok, hanem a rómaiak provinciája. A jellemének része, hogy nagy ember lehetne, de nem ebben a korban, amit a rómaiak korrupciója és hedonista rendszere ural.
Érezhetően a görög kultúrát tartja az elbeszélő is többre, és kihangsúlyozza a cselekményben, a szereplői véleményével is, hogy az elnyomó Róma náluk kulturálisan kevesebb és értéktelenebb.

Lehetne nézni azt is, hogy a kereszténységet miképpen szövi a történetbe. Ezzel igazából az a bajom, hogy van egy másik klasszikus, az lengyel, ami ezt a témát boncolja, de abban az a lényeg, és szebben meg van írva. A Quo vadis. Ott a jellemfejlődés része, és a szerelmi történet mellett a kereszténység regénye – itt ezen a helyen Pompeji bemutatása áll, és a keresztény vonal csak egy mellékszál, amit feleslegesnek is érzek benne. Az aréna jelenetnek több értelme van, bár ott is elmerengtem azon, hogy ez miképpen párja annak, ahogy Sienkiewicz írta meg a keresztények vadak elé vetését.

Ha egy szereplőt kell kiemelnem belőle, az a rabszolgalány, Nydia lenne. A többiek egyszerűen fekete-fehér jellemek. Ki van nekik osztva a jó és a rossz szerepe. De Nydia olyan pozitív szereplő, aki egy ponton rosszat tesz, akit emészt a féltékenység. Ő meginog, bűnössé lesz, jóvá teszi és a szerzői/isteni igazságszolgáltatás is utoléri. Élőbb alak, mint a tökéletesre rajzolt Ioné. Tudom, nem más romantikus klasszikusokhoz kellene mérnem, de benne A nyomorultak Eponine-jának látom a tükörképét.

A nyelvezetével kissé küzdöttem. Eleve, én nem szeretem a verses betéteket, és itt sokat kellett olvasnom, akár 3-4 oldalon át tartó költeményeket is. Másrészt, régies a szöveg. Érthető, köznyelvi, csak van benne nem kevés archaikus szín – a szóválasztástól a mondatszerkezetig. Történelmi regénybe belefér, stíluselemként akár pozitívnak is tudom érezni, de attól még olvasni nem szerettem.

Szórakoztató is, tanulni is lehetett belőle – talán a legnagyobbakkal nem ér fel, de a célját eléri. Ma is közelebb hozzánk Pompejit.

Idézet: 

Annak számára, aki szeret, nincs áldozat, ha annak hozza, akit szeret.