Fülszöveg: 

A dolgok, amelyektől félek: Amikor Charlie sír. Kórházak és tavak. Amikor Ian az alagsorban vodkázik. Az Iszlám Állam. Amikor Ian dühbe gurul… Hogy valami nagyon, de nagyon nem stimmel velem.

A legkirobbanóbb és legcsavarosabb pszichológiai thriller a Holtodiglan és A lány a vonaton óta.

Tizenhat év szerelem és rettegés, kaland és gyanakvás a Balkán félszigettől Angliáig, Iraktól Manhattanig, végül egy átlagos családi házig Kansasben – egészen a gyilkosság napjáig, amikor egy kétségbeesett hang sokkoló bűntény helyszínére hívja a rendőrséget.

De mi romlott el ennyire ebben a tökéletes otthonban?

Tökéletes szerelem – tökéletes bűntény.

Szerintem: 

Jó példája a korrekt iparos

munkának. Avagy, hozza, amit egy ilyen könyvtől vár az ember, de csak annyit és nem többet. Amint rájött az ember, melyik thriller klisét használja a szerző, már egész jól rá lehet érezni, mikor mi fog történni benne.

A gyönyörű rossz trükkje az lenne, hogy az áldozatnak gondolt Maddie-ről a végére meglátjuk, hogy sokkal veszélyesebb ő, mint a többiek együttvéve. Nem bántalmazott feleség, nem a gyerekét féltő anya, hanem egy rideg és számító nő, aki igazán szeretni sem képes. Aki mindenkit mesterien manipulál a környezetében, és még az eltűnéshez is van érzéke. Csak éppen nem lepődtem meg. Ahogy Ian meghal, pontosan lehetett tudni, hogy Maddie tette, kivel és miért. Maximum a részletek lehettek újak, hogy Maddie milyen hazugságokat mondott Johannának, amivel rávette a bűnsegédletre. Ahogy az sem lepett meg, hogy Johanna sem maradhatott – nyilvánvaló volt, hogy Maddie nem fog életben hagyni valakit, aki túl sokat tud róla.

De ez még csak egy dolog lenne, én szívesen olvasok rossz emberekről is. A gond az, hogy ebben a történetben senki nem volt szimpatikus. Maddie áldozatait sem tudtam sajnálni. Ian, bár halált nem érdemelt volna, de neki is megvolt a maga agybaja. PTSD és ahogy a családját egy bunkerbe akarta költöztetni, ahogy halmozta a fegyvereket. Igaz, orvos kellett volna neki és terápia, de nem volt szerethető ő sem. Johanna, aki gyakran tűnt kicsinyesnek és féltékenynek. Maddie szűrőjén természetesen a valóságnál önzőbbnek és rosszabbnak tűnik, de akkor sem egy szerethető nő.
Körbe is érünk, csak Charlie maradt. Aki kisgyerek, még ártatlan és még nincsenek saját lépései sem. Kicsi gyerek. Őt tudom annyiban sajnálni, hogy a nagybátyjánál biztosan jobb helye lenne, mint az anyjánál, de ez mellékes a történet többi része mellett.

A történet variálja az idősíkokat, és kb. 15 évet fog át több szereplő szemszögéből is. Ian esetében megrajzolja, mitől lett az állapota olyan, amilyen. Akár arról is lehet beszélni a kapcsán, hogy a háború és az erőszak mit tesz az emberek pszichéjével. Hogy nem elég a fizikai, a mentális egészségükre is ügyelni kellene.
De leginkább Maddie története ez, még a többiek történetei is körötte forognak. Általában úgy vannak megírva az ő részeik is, hogy a nővel való kapcsolatukat mutassa meg, csak az ő szemszögükből. Ha ütne a nőről az igazság, hatásosabb lett volna.

Nincs rosszul megírva, kellően olvasmányos is. Feldobja, hogy több idősíkból és nézőpontból áll össze a történet. Törekszik arra, hogy Ian is közelebb kerüljön az emberhez, lássuk, mennyire Maddie van a világa közepén. Biztos, hogy nem tett jót a pszichózisának, hogy pont ez a nő váltott ki belőle megszállottságot.

De. Túl sok ilyen történet létezik, és ennél sokkal jobban megírva, ütősebb csavarral. Vagyis, visszakapcsolva az eredeti gondolatomhoz, a maga nemében korrekt. Csak van,a ki ugyanezt jobban is meg tudta írni.

Idézet: 

– Ha már a tömegpusztító fegyvereknél tartunk… – Johanna egy darab sajtot rágcsálva bámulta meredten. – Láttam az odalent felhalmozott apokaliptikus arzenált. Lenyűgöző.
– Ó, jártál odalent? Minden elismerésem, Mads, prémium idegenvezetést tartottál, ha még az alagsor is belefért! Remek.
Maddie felnézett, lassan összehajtogatta az előtte levő papírszalvétát, majd újra kihajtogatta.
– ó, igen – folytatta Johanna. – Úgy tűnik, készen állsz arra, hogy befejezd mindazt, amit az Unabomber elkezdett.