Fülszöveg: 

Helen ​Carpenter sohasem tartozott a kalandvágyó emberek közé, ám házassága összeomlása után öccse unszolására csatlakozik egy túlélőtúrához. Itt az esély, hogy végre összeszedje magát, a vadon és a megpróbáltatások új embert faragjanak belőle, ám miután megtudja, hogy idegesítő öccse még idegesítőbb barátja is velük tart, biztos benne, hogy a túra felér majd egy sorscsapással. Így kezdődik Helen kétségbeejtően hétköznapi életének legkülönösebb kalandja: három hét Wyoming hegyei között, ahol többek között könyörtelen szúnyogok seregével, egy váratlanul lecsapó nyári zivatarral, üzekedő jávorszarvasokkal és egy hordányi lelkes diákkal kell megküzdenie.
Az egész egy katasztrófa; ám néha pont katasztrófára van szükség a valóban fontos dolgok megtanulásához. Miközben a hegyek végtelenjében a bosszúságok egyre jelentéktelenebbnek tűnnek, Helen arra is rájön, hogy néha a legidegesítőbbnek tartott emberek kerülnek hozzánk a legközelebb, és olykor teljesen el kell tévednünk ahhoz, hogy megtaláljuk önmagunkat.

Szerintem: 

Ok, valahol értem, hogy életszemlélet-regényként kellene olvasnom. Azt kellene levennem belőle, hogy

magunk felelünk a boldogságunkért. Mert abban nagyon sok a hozzáállás kérdése is. Csak éppen mellékszálon Center olyan tragédiát hoz be, ami engem lelökött erről a vonatról.

A főszereplő Helen, akinek tönkrement a házassága. Hogy összeszedje magát lelkileg, egy túrázásra készül. Előtte még elköszön a rokonoktól és kiderül, hogy az öccse legjobb barátja, Jake is ugyanerre a túrára indul. Bár a nő a háta közepére sem kívánja a fiatalembert, mégis együtt indulnak el. Helen pedig hamarosan kénytelen lesz átértékelni mindent, amit a testvéréről, Jake-ről vagy a boldogságról gondolt.

Kicsit illik abba a vonalba, amit az Eat Pray Love is képvisel. Egy nő, akinek vissza kell térnie a kezdethez, újra megtalálnia magát és akkor boldog lehet, még a szerelem is megjelenik az életében. Helen szemszögéből simán megvan a pozitív töltet: felfrissül, új emberek lépnek az életébe, szerelmes lesz, és a végére megvan az a boldogság is.
Csak éppen nehezemre esik ennyire Helen szemszögéből nézni a történetet. Nem tudok mit kezdeni azzal, ahogy Jake rajong érte. Azt még meg tudnám érteni, hogy a 16 éves kamasz énje fellángolt a barátja nővére iránt, akit az esküvője napján, menyasszonyként látott először. De Jake rajongása, amit itt szerelemnek hívnak, megmaradt. De mire fel? Nem is igen beszéltek, teljesen külön életet éltek és Helen még csak olyan ember volt, aki megragadna. A szomszéd, átlaglány. Az is zavar, hogy Helen mennyire lekezelő és ítélkező – Jake meg simán elnéz neki mindent. Ahogy az öccsével bánik – akit mindig egy rakás szerencsétlenségnek tartott, nem szeretett. Aki a hozzá közel álló fivére halála után, egyfajta pótlásként született és amit Helen sosem bocsátott meg, ha még magának sem vallaná be, hogy ez a fő baja a kisöccsével. Nem az ’igazi’ fivére. De lehetne azt is nézni, Helen mennyire félreismerte Jake-et is. Hú, de ledöbben, amikor kiderül, hogy a szerinte bulis, buta és egyszerű srác évfolyamelsőként végzett a Harvardon és felvették az orvosira is. Nem érzem fairnek, hogy Helen mindent megkap a végére, de Jake története marad tragikus. Nem lesz orvos, ki kell találnia a jövőjét, mert a közeli jövőben meg fog vakulni. Én nem nézem ki, még Helen a végére kialakuló jobbik énjéből sem, hogy képes lesz kitartani és ott lenni egy vaknak.

Ebből fakad, hogy a történetbe betett pozitív szemlélet, az életbölcsességei nem találtak utat hozzám. Egyszerűen nem volt hiteles nekem Helen változása vagy a szerelmi történet.
De írhatnám a konfliktust is. Helen elvakult, lekezelő – vajon meg tud változni a túrán? Mert azért a nő személyes története fontosabb, mint a szerelmi szál. Nekem nem is kellett volna nagy, romantikus rózsaszín befejezés, jobban ült volna, ha Helen magát fedezi fel a végére és nem csöpögtetik be románccal a sztorit, de ezen hiába kesergek.

Pozitív viszont, hogy több szereplőt mozgat. A túrán többen vannak, barátkoznak és mások is fontosak lehetnek, nem csak Helen és Jake. Nem véletlenül nem hiányzott nekem a románc, női történetnek, barát-élménynek és énfelfedezésnek jobb lenne a könyv.

A stílusa érzelmes, női regényes, helyenként filozofikus, mesélős. Van egy önsegítő rétege, az elméletek és beszélgetések, amiket Helen lefolytat. Könnyed, gördülékeny, értelmes.

A filmre leginkább azért lettem kíváncsi, mert a stáblista alapján pár dolgot javítottak, amit nem szerettem a regényben. (Igen, ennyire zavar, hogy Jake és Helen között jó 10 év van a nő javára.) Majd arra még rászánom magam.