Fülszöveg: 

A századforduló Párizsában gyermekként magára hagyott Yvette Lenoir kétségbeesetten vágyik arra, hogy kiderítse mágikus származását, és felfedezze elfojtott képességeit. Ám ahhoz, hogy túléljen az utcán, a bátor és leleményes Yvette-nek olyan dolgokat kellett megtennie, ami miatt vérdíjat tűztek a fejére, és szökevénnyé vált. Görcsösen ragaszkodik egy emléktárgyhoz – egy varázsigés könyvhöz –, amelyről úgy tudja, az anyja hagyta rá, akit sohasem ismert. Hogy múltja titkait feltárja, Yvette egy nőbe veti bizalmát, azt remélve, segít neki megfejteni a könyv bűbájos lapjaira vetett misztikus rejtélyeket.

Elena Boureanu a híres borairól ismert Château Renard fehér boszorkánya. Bár belemerült a saját vérvonalának felgöngyölítésébe, amely mérgező árnyékot vet a jövőjére, Elena képtelen hátat fordítani szökésben levő barátjának. Egy furfangos tolvaj, egy bűbájos különlegességeket árusító bolt tulajdonosa és egy elvarázsolt fekete macska kíséretében Elena és Yvette elhatározzák, hogy megfejtik Yvette titokzatos emléktárgyának titkait. De vajon milyen könyörtelen mágiát engednek szabadon ezáltal?

Szerintem: 

Az első kötetet szerettem. Hangulatosan vezette fel a világát, megszerettette a szereplőit. A másodikról

ennyi jót már nem tudok elmondani.

Ugyan Elena még a szereplők között van, de ebben a történetben Yvette a főszereplő. Az egyik lány, akivel még az első részben Elena börtönben volt és megszökött. A lány, aki most Párizsba megy, hogy kiderítse a múltját és megértse a mágiáját. Mivel Elenának a státuszát és engedélyét kell rendeznie, ő is itt van, és majd Yvette-nek a múlt felderítésében.
Ezzel még nem is lenne gond, csak éppen nagyon lassan és alig halad valamit a történet. Minden nyom nagyon lassan kerül elő, és túl sok az olyan jelenet, amikor csak töprengenek, hogyan kellene tovább haladni, vagy sikertelenül próbálják megérteni Yvette mágiáját.

Ehhez jön hozzá, hogy nagyon nem tetszett, amivel most bővíti a világképet. Ugyan behozza a tündéreket, de mivel az emberi világtól távol élnek, inkább csak pletykákat tudnak róluk, mint tényeket. Mire tényleg feltűnnek, és megértjük a jelentőségüket, már vége is a könyvnek.
Az is fura, ahogy a boszorkányok egyszerre részei is a világnak, meg nem is. Törvényeik vannak, hivataluk, Párizsban egyértelműen megvan a köré épített bürokrácia. Ugyanakkor nagyon sokan nem hisznek bennük, és olyan időtöltéseknek hódolnak, mint a szeánszok, amin az igazi mágiával bírók legfeljebb mosolyognak.

Yvette kapcsán is vannak zavaros pontok. A végére kiderül, hogy az anyja miért volt kénytelen hátrahagyni egy barátnőjénél, még diákkorából. Aztán az elejtett szavakból simán az jön le, hogy az asszony felnevelte ugyan, de már kamaszkorától befogta a bordélyába, mint örömlányt. De sem Yvette viselkedése, sem az újratalálkozás vagy akármelyik részlet nem illik ahhoz, hogy a lány prostituált lenne. Egyszerűen nem hiteles ez a darabka benne. Bedob Smith egy ilyen részletet, aztán úgy csinál, mintha nem is lett volna.

De különben is igaz, hogy Elena kivételével leépíti a szereplőket. Yvette-ről annyi derül ki, hogy nem szívbajos és bátor lány. Van benne valami nagyon kislányos/kamaszlányos, már csak ezért sem látom benne az egykori örömlányt. Jean-Paul az agyamra tudott menni azzal, ahogy visszatérően mondogatja a menyasszonyának, hogy mentve magukat adja fel Yvette-et. Ő különben is díszletelemként van jelen, semmi fejlődés, semmi konkrét szerep, csak ő a férfi, akihez Elena hozzá szeretne menne. Még az anyjának is több élet jutott, mint neki.
Elena viszont hű marad magához, segít a barátjának. Fejlődni már ő sem tud, de neki legalább jutott egy dilemma. Feladja a lányt, mentve magát, vagy hallgasson a szívére, és segítsen neki?

Vesztett a korábbi hangulatából, ahogy Elena szemén át láttuk a szőlészetet. A városi környezet nagyon más, és nem adott olyan élményt, mint az első kötetben a birtok. Még így is vannak hangulatos pontok benne, csak kevesebb.
A szereplők kevésbé tetszettek.
Azzal is bajom van, hogy túl kényelmesnek érzem a megoldást. Színre lép a tündérkirály, és kinyilatkoztatja, mi legyen. Olcsónak érzek egy ilyen lépést a végére téve.

A szőlő boszorkányában találtam valami szerethetőt, ami a tündéres folytatásban nekem alig volt meg. Sajnálom is, mert így most rossz szájízzel teszem le ezt a könyvet.