Fülszöveg: 

1926. Az ország még mindig próbál magához térni a háború után, London szédítő éjszakai élet központjává válik. A Soho klubjaiban egymást érik a sztárocskák, külföldi előkelőségek és a gengszterek. A lányoknál egy tánc ára egy shilling.

Ebben a csillogó világban Nellie Coker a királynő, aki könyörtelen ambícióval igyekszik előmozdítani hat gyereke boldogulását. Sikerével óhatatlanul ellenségeket is szerez, fenyegetések sorával kell szembenéznie. A Soho a felszínen harsány vidámságot áraszt, a mélyben azonban sötét szándékok munkálnak. A város, ha az ember nem vigyáz, bárkit elveszejt.

Szerintem: 

Az elveszett nemzedék. A jazzkorszak. Ismerős az Államokból, A nagy Gatsby az egyik kedvenc regényem. Ismerős Németországból, a Babylon Berlin sorozatból és az eredeti regényekből is. Atkinson ugyanezt a korszakot az

angoloknál, Londonban mutatja meg.

A kötet erőssége is, hogy milyen erővel jeleníti meg, hogy az emberek miképpen lettek kiábrándultak, keresték a helyüket céltalanul és igyekeztek bulikkal magukhoz térni a borzalmak után. Szinte ahány szereplő, annyiféle válasz a háború tragédiájára. De mindegyikük egy olyan környezetben igyekszik boldogulni, ahol virágzik a klubélet és a hozzá kapcsolódó bűnök. Egy életérzés van a lapokon, ahogy a túlélők belevetik magukat az úgymond jobb életbe, aztán sokan mégis boldogtalanok maradnak, mindegy, mekkora köröttük a party.

Atkinson több kiemelt szereplőt mozgat, és meséli az ő személyes történetüket, amely egy-egy ponton találkozik a többiekével. Csak éppen annyira széles a tabló, annyira nem éreztem benne a központi szálat, hogy szétesett nekem a történet. Mi lenne a központi elem? A Cooker-család lebuktatása? A klubokban tűnő bűnesetek felderítése? Freda és Florence keresése? A szereplők közti érzelmi viszonyok? Kicsit van benne minden, de igazán egyik sem a történet veleje. Nem is cselekményközpontúnak találtam a regényt, a világépítése jó és a korszakot tudta megragadni.

Kicsit erre kapcsolnám rá, hogy sok szereplőt nem szerettem. Kifejezetten idegesíteni tudott Gwendolen, meg az ő érzelmi gyötrődései. Atkinson az érzelmeket is inkább sejteti, mint tudatosítja. Így pl. a nő egyszer Niven felé hajlik, máskor John Frobisher nyomozó vonzza, és egyik esetben sem vagyok meggyőződve arról, hogy mélyek/igaziak az érzelmei. A mélység, csak találok szavakat. A kapcsolatok nagy többségéből az hiányzott nekem. Simán felületesnek éreztem a szereplők érzelemvilágát és az életüket is.
A másik kiemelt nő/lány, Freda még nála is rosszabb volt. Egyszerre volt meg benne egy csábító nő eszköztára, meg egy nagyon ártatlan gyerek naivitása. Azt értem, miért menekül el. De azt meg több, mint naivnak nevezném, hogy simán azt képzeli, lehet táncosnő az éjszakában anélkül, hogy a testét valaki ne akarná megvenni vagy eladni.

A férfiak portréi jobban megfogtak, bár lehet, inkább azt kellene írnom, ők kevésbé idegesítettek. Niven, akit messze a legértelmesebbnek tartok a történetben, azzal együtt is, hogy a háború szinte mindenből kiábrándította. Ő a földön áll, tudja a helyét és egy olyan életet teremt magának, amivel nem bánt mást, amivel elégedett tud lenni. Mondjuk, engem már azzal megnyert, amikor az anyja által a poggyászába csempészett drogot kidobta behajózáskor. Felmérte, nem fog segíteni a túlélésben, nem is lett függő és célt vesztett, mint az öccse. Szerencsétlen Frobisher, aki annyira megmentő akar lenni, hogy beleragad egy reménytelen házasságba, amit mindössze az hozott tető alá, hogy segíteni akart egy gyászoló nőn, akiről aztán ki is derül, hogy nem is akar jobban lenni. (Különben az még egy remek jellemportré – a gyászoló nő, aki annyira azonosul a gyászával, hogy semmi másnak nem jut hely, nem tud továbblépni.) Ramsay, aki bulizik, írogat, és annyira nem tart semerre. Aki több is lehetne, de nem tud az lenni.

Érdekes az elbeszélés ideje is. Megbontja az időrendet, és gyakran előbb ír egy eseményről, mint az azt kiváltó történésekről. Egy plusz színt ezzel ad neki, de hogy tetszett-e? Igazából annyira nem. Hozzájárult ahhoz, amire fentebb panaszkodtam. Nem annyira regényként és történetként olvastam, nekem ez inkább egy tabló a jazzkorszak Londonjáról.

Talán azt fogalmaztam meg jobban, mi nem tetszett benne, azért ez nem egy rossz könyv. Nagyon jó atmoszférát teremt, és a jellemábrázolásai is jók. Csak éppen nagyon más, mint amit szeretek olvasni. Úgyhogy, most a nekem nem tetszett kategória, de mellette elismerem, hogy vannak értékei. Simán lehet, egy újraolvasás majd egyszer másként láttatja velem is.