Fülszöveg: 

Öt perc múlva fél négy. Mindjárt vége a tanításnak a falusi iskolában. A hatodikosok villámgyorsan összecsomagolnak, és csillogó szemmel néznek a tanító úrra. Frank van der Kódor ilyenkor mindig mesél. Csodás történeteinek hőse, Vörös Frank mélységes tömlöcökből szökik meg, hajótöréseket él túl, éhes oroszlánnal, sárkánnyal, jetivel méri össze az erejét. Egyik a nap a tanító azzal fejezi be a mesét, hogy Vörös Frank fontos levelet vár. Legnagyobb meglepetésére azon az estén ő kap levelet rejtélyes körülmények között, és ezután egymást követik a furcsábbnál furcsább események. Frank elhatározza, hogy kideríti, mi történik a látszólag unalmas kis faluban. Varázslók? Kémek? Kegyetlen bárók? Fogva tartott gyermekek? Elrejtett kincs? Összeesküvés? Úgy tűnik, egyik meséje önálló életre kelt, és szereplői a diákok, a házinéni, és ki tudja ki még a faluból… no és persze maga Frank. De hát lehetséges ez?!

Szerintem: 

Olvastam már a szerzőtől olyan gyerekkönyvet, amit szerettem. Így most

kicsit fogom is a fejem, hogy ez a történet miért esik annyira messze tőlem.
De röviden azt is írhatnám, hogy A Hetedik Út titkát untam.

Az alaptörténet sem túl izgalmas. Adott egy tanár, aki azzal köti le a gyerekeket, hogy tanítás mellett mesél is nekik kitalált, csodás kalandokról. Aztán amikor egy környékbeli nemes gyerek mellé házitanítót keresnek, valóban bele is csöppen egy kalandba. Brúnó ugyanis egy gonosz gyám foglya, és a szabaduláshoz meg kell lelni egy elrejtett kincset az ijesztő családi kúriában. Vannak összeesküvők, van varázsló, van kaland.
Csak éppen ezek nem olyan kalandok, amelyek lekötnének. Az alkalmat igyekeznek megteremteni, hogy megleljék a kincset – ami elég banális módon történik meg. A végén születésnapi bulit tartanak, és a táncoló gyerekek – pont Brúnó – alatt beszakad a padló, és ott a kincsesláda. Végig volt egy olyan érzésem, mintha a valóság és a mese összefűzésére tesz kísérletet Dragt, de igyekszik reális maradni, ettől meg olyan hétköznapi maradt a sztori.

Nehezemre esett hősként olvasni Frank tanár úr kalandjait. Szerintem oktatónak remek, kifejezetten szimpatikus, ahogy a gyerekekkel kapcsolatot alakít ki, mesél nekik, de mint hős? Egyszerűen nem az az alkat. Még, ha azt hitelesnek is éreztem benne, hogy milyen dilemmába kerül abba, hogy eddig csak mesélt a kalandokról, most egyet meg is kellene élni. De lesz elég mersze hozzá?

Olyan… átlagos benne minden. A kincskeresés, a szereplők. Még csak azt sem lehet mondani, hogy markáns gonosz vagy jók lennének benne. Brúnó gyámja is inkább csak kapzsi, mint sötétlelkű. Nem is kell leszámolni vele a végén, bőven elég, hogy visszatér Hágába, a gyereket meg otthagyja az asszonynál, aki szívből szereti, ahogy korábban a fiú apját is. Hol a nagy kaland, a nagy kihívás? Annyira vártam végig, hogy beindulnak az események, de hiába. Nekem ez túlzottan semmilyen. Ebben a sztoriban az is nagy esemény, hogy Brúnó beszórja Frank párnáját egy hajszínező porral, mire Frank vörös haja zöldre vált, így a jóslat egyik sora megvalósul, belőle lesz Zöldhaj. Hát, ezektől nem rágtam le a körmöm izgalmamban.

Pedig kellemes a próza, játékos és könnyen olvasható.
Még talán azt is érzem benne, hogy a kalandregények egy korábbi, klasszikusabb verziójához nyúlik vissza, és úgy akar izgalmas és gyerekkönyv lenni, hogy abba ne kelljen fantasy elem sem. Csak éppen ezt ma olvasva, túl a Harry Potteren nekem ennyi egy izgalmas gyerek kalandregényhez nem elég.

Vagyis, nem szerettem meg a szereplőit, a történetet untam, de korrekten van megírva. Most nem tetszett, máskor talán jobban tetszene.