Fülszöveg: 

Lars Powderdry és Lilo Topchev riválisok, fegyvertervező médiumként dolgoznak a két részre szakadt világ szemben álló oldalán, a Nyugati-blokkban és a Tábor-Keleten. Munkájuk abból áll, hogy bonyolult szerkezeteket vizionálnak transzállapotban, ám ezek csak látszólag halálos fegyverek, valójában mindennapi eszközöket készítenek belőlük. A tömegek erről mit sem tudnak, de örülnek, hogy a kormány „megvédi” őket.
Viszont, amikor ellenséges idegen műholdak jelennek meg az égen mindkét tábor felett, a két oldal kétségbeesve összefog, hogy egy olyan igazi fegyver születhessen, amely megmenti a világot. Egy tökéletes fegyver.

Szerintem: 

Nem fogok tudni újat írni, számomra ugyanolyan volt, mint

általában a Philip K. Dick regények. Értem, miért van ekkora neve a zsánerben, van ötlete, amit díjazok is, de nem az én világom.

A jelen történetben leginkább azt tudtam értékelni, ahogy nevetségessé téve megmutatja, milyen is volt a fegyverkezési verseny és a hidegháború. Remekül megragadja azt, hogy miképpen épül ebben a világban minden egy hatalmas blöffre. Mert a népeknek el kell hinni, hogy náluk van a legnagyobb és legveszélyesebb fegyver, mert annyira félnek egy másik hatalomtól, hogy csak ez a tudat ad nekik valami pluszt. Amit meg remekül tovább lehet gondolni: tényleg kell az a fegyver? Nem lenne jobb az a tudat, hogy senkinek nincs olyan bombája, ami gombnyomásra mindent eltöröl? Még tovább menve meg azon gondolkodtam, hogy mekkora veszély és milyen embertelen, hogy a mi világunkban meg léteznek azok a fegyverek. Gombnyomás, és annyi. A kölcsönös megsemmisítés lehetősége – és az kinek jó?
Nekem ez az érték ebben a könyvben. Amiről gondolkodtam miatta. .Ahogy látom, hogyan tudott kinőni ebből olyasmi, mint a Hangyák és dinoszauruszok, ami tulajdonképpen ugyanezt meséli másképp, és amit inkább a magaménak érzek.

A történetben vannak a tipikus, szerzőre jellemző szereplők. Lars és Lilo, meg a köztük levő kapcsolat. És még mindig nem tudok őket kedvelni. Nekem egyáltalán nem is számítottak a történetben, a sorok között inkább éreztem a lényeget, mint magában a sztoriban.
Amiben különben vannak idegen lények, másvilági transzok, meg tiszta sci-fi, de most valahogy nem is akarta ezeket bevenni az agyam. Van cselekménye, vannak kalandok és hiába ezeket szeretem egy sztoriban, most ezek ragadtak meg bennem kevésbé.

A stílusa is az, amit a szerzőtől megszoktam. Lényegre törő, szerkesztett – tömören elmond mindent, mellébeszélés nélkül. Ettől lesz a történetnek stabil talaja is, nem azon merengünk közben, hogy mennyire hihetetlen az egész. Nem az.

Hát igen, a világ abszurd és őrült, és ez a szerző ezt meg tudta ragadni. Sci-fiben.

Idézet: 

A Teremtő rontott, és javítás helyett kiötlött egy fedősztorit, ami szerint valaki más a hibás. Egy mitikus semmirekellő, aki így akarta.

Az ember lehet, ami lenni akar. […] Már ha belülről fakad, ha az illető ténylegesen az, és nem azért, mert mondják neki, hogy az legyen.