Fülszöveg:

Finlay Donovan korábban is ült már nyakig a frászban – elvégre egy személyben írónő és a gyerekeit egyedül nevelő anyuka, aki számos hihetetlen oknál fogva különös tehetséggel szed ki bármiből és bárhonnan vérfoltokat –, de ilyennel még neki se volt eddig dolga. Miután bébiszitter-bűntársával, Veróval „véletlenül” legyaláztak egy szalonból „kölcsönvett” luxusautót, miközben Finlay volt férjének életét mentették meg, az orosz maffia gálánsan átvállalja a tartozásukat. És ezzel Finlay a nevezett maffia adósává válik.

A börtöncellából is professzionálisan működő maffiavezér, Feliks feladatot ad neki: egy bérgyilkost kell megtalálnia, mielőtt még a rendőrség a nyomára bukkanna. A gond csak az, hogy a bérgyilkos talán maga is rendőr.

Tiszta szerencse, hogy Nick, a dögös zsaru éppen ekkorra időzíti a civilek számára szervezett rendőrakadémiai hetet, így Finlay és Vero itt találja meg az ideális elvonulási lehetőséget Feliks és a vészesen közelgő kéziratleadási határidő kettős nyomása alól. Miközben úgy tesznek, mintha elmerülnének a lőfegyveroktatás és helyszínelési gyakorlatok – no meg a csábító nyomozóval végzett testközeli anyaggyűjtés – szépségeiben, igazából tiszta erőből azon vannak, hogy kiszimatolják, ki is a valódi bűnöző, hogy ezzel megszabaduljanak a maffia szorításából. És közben persze rutinosan kerülik el a rájuk leselkedőket, Vero múltjának felbukkanó árnyait, és birkóznak meg a szülői lét hétköznapi kihívásaival.

Szerintem:

Ezzel megállapítottam, hogy Cosimano sorozata is azon regények közé tartozik, amelyek

részei között jobb, ha több szünetet hagyok magamnak. A 2. rész után olvastam ezt a harmadikat, és túlzottan felerősödik így az, ami idegesít a sorozatban..

Kezdve azzal, hogy Finlay nem egyértelműen szimpatikus nekem. Nem is igazán vele van a bajom, hanem azzal, amilyen reakciót kivált a környezetéből, amit nem értek. Annyira átlagos nőnek tűnik, és az sincs megírva, hogy nagyon szép vagy dögös lenne. Akkor miért tapadnak rá a pasik, miért rajong érte a baráti köre is? Nem mintha az nagy lenne, leginkább Veróból és a nővéréből áll. De a lényeg, eltúlzottnak érzem, ahogy tapadnak rá.
Nem segített ezen a részen az sem, hogy Finlay most küszködik a kisebbrendűségi komplexussal, ami az agyamra tud menni. Egy olyan nő, akiért tényleg ennyien döglenek, miért érzi úgy, hogy szerencsétlen, nem érdemli meg a jó dolgokat és miért nem hisz magában? Az a monológ, amit előad arról, hogy két kisgyerekes szerencsétlenség, aki csak egy estére kívánatosnak akarta érezni magát? Az egész eddigi regények ezt cáfolják.

De ok, félreteszem ezt, mert ezt leszámítva bírom ez a sorozatot. Mondjuk, most elég agyament nyomozást kaptunk. Zhirov kiadta a nőnek, hogy kerítse elő a zsarolóját, akiről Finlay annyit tud eddig, hogy rendőr. Így kapóra jön egy tanfolyam a rendőrségen, ahol Veróval szaglászhatnak.
Természetesen nagyon hamar oda jut a helyzet, hogy Finlay a nyomozgatás helyett inkább Nickkel flörtöl, és mindenki arról győzködi, hogy vesse magát a dögös nyomozó karjaiba. Így van kis nyomozás, humor a szerencsétlenkedéseken a kiképzésen és romantikus szál, erősebben, mint az eddigi részekben. Hisz maga Finlay szájába van adva, hogy az egyetemista ügyvédtanonc nem volt komoly, vele nem tudott jövőt tervezni. Nick más, ő férj/társ alapanyag.

A mix nem rossz, csak itt is érvényesül, hogy egymás után túl sok nekem ez a sorozat. Finlay nagyon szerencsés, és itt is szinte a kezébe hullanak a megoldások. Jókor van jó helyen, összejátszanak a körülmények a segítésére. Pedig ebben a műfajban dilettáns, és csoda, hogy még életben van. Valahol ebből táplálkozik a sorozat humora is, hogy a háziasszony/írónő mit kezd ilyen helyzetekben magával, de töményen nagyon nem hihető, hogy mindig és minden így összejön neki.

Azon még merengek, a regénye kapcsán mit szóljak. Amennyire élveztem az előző részben, ahogy az élete inspirálta a regényét, most annyira idegesített, ahogy az átírással zargatták és szenvedett vele. Nagyon ráhúzták arra a szálra, hogy Julian végleg lépjen ki az ágyából, és inkább Nick legyen a férfi mellette. Hova lett hirtelen, hogy már a filmfeldolgozásról tárgyalnak? Éreztem én korábban is, hogy az is túl szép, hogy igaz legyen… Pedig ötletes, jópofa ez is, csak most túltolja a szerelmi szálat.

De megvannak a jó részek a könyvben. Ahogy Vero múltja is egyre tisztább, és Finlay kezdi átlátni, kik vannak az életében és kik fontosak neki. Talán nem véletlen, hogy a folytatás is Vero irányába fog haladni, a nyitott végből ítélve.
Ahogy Georgia is több szerepet kap, és nem csak a néha felbukkanó nővér lesz, aki Nickkel akarja összehozni.
Most még annak is tudtam örülni, hogy a gyerekek Stevent boldogították és Finlay kevesebbszer kellett, hogy anyaként produkálja magát.

Továbbra is csajos, könnyed és van humora. Talán a szituációs poénok kevésbé jöttek be, mintha több szünetet hagyok magamnak a részek között, de még simán az a szint, amit filmen is megnéznék.

Folytatása létezik, magyarul még nem – vagyis, most lesz időm rápihenni az újabb Finlay szerencsétlenkedésre.