Fülszöveg: 
2016 tavaszán II. Erzsébetet a Windsor-kastélybeli születésnapi ünnepségének az előkészületei kötik le, amikor sokkoló hír érkezik: az egyik vendéget holtan találták a hálószobájában. Látszólag minden jel arra mutat, hogy a fiatal orosz zongorista öngyilkos lett, ám a rosszul megkötött csomó idegenkezűségre utal. A királynő a nyomozókra hagyja az eset felderítését, de nemsokára bosszantani kezdi a rendőrség hozzá nem értése, ezért úgy dönt: diszkréten a saját kezébe veszi az ügy felgöngyölítését…
Szerintem:
Nem is tudom eldönteni, hogy Bennettnek volt egy nagy ötlete, vagy éppen ellenkezőleg. Divatja van annak, hogy
ismert személyiségek kapnak kitalált nyomozós történeteket, de hogy II. Erzsébet legyen titkos magánnyomozó? Ráadásul az idős 80 feletti verziója?
A különös ötlet ellenére a történet működik. Talán lassú a cselekmény, de hangulatosan van tálalva. Windsorban, egy meghívott fiatal zenész szexuális jellegű balesetben meghal. A királynő azonban mást sejt, és új asszisztensét bevetve magánnyomozásba kezd. Alapvetően azt követjük nyomon, hogy a királynő kit mire kér meg, milyen adatokkal és történetekkel térnek vissza hozzá, ő pedig ebből milyen következtetéseket von le. Már az eleve ad neki pikáns ízt, hogy mindez titokban zajlik, ilyen szereplőkkel.
Betekintést kínál abba, hogy mi zajlik egy királyi háztartásban. Nem mélységeiben, és érzek benne idealizálást is, de így ad el egy álmot. A Downton Abbey is beugrott róla, csak itt nem történelmi a környezet.
Szimpatikus szereplőkkel dolgozik, és bennük is érzem az idealizálást. A királynőnek olyan személyiséget álmodott meg, ami nekem nagyon jutna eszembe a tapasztaltakról. Itt nem azt a szerény, félénk nőt látjuk, aki egy szerepnek szentelte az életét. Ez a királynő okos, társaságkedvelő és a háttérből nagy bábjátékos. Tele van érzelmekkel, mély igazságérzettel, melyet nyíltan nem mutat ki, de a cselekedeteiből és a szavaiból megnyilvánul. Nyilván csak a másban látott, máshol olvasott történetekből indulhatok ki, de ez nem annak a nőnek a portréja, amit mások rajzoltak.
Az egész nagyon könnyed, szórakoztató jellegű és a krimi is csak színezi az eseményeket. Minimális a feszültség, és leginkább a kedélyes jelző, ami beugrik róla. Van abban valami nagyon kényelmes, ahogy a királynő mindent el tud érni anélkül, hogy a nevét és a rangját használnia kellene. Ilyen az igazságosztása is: a háttérből.
El is gondolkoztam, hogy melyik másik alakot juttatta eszembe, de még nem jöttem rá.
Nem tudok róla, hogy sorozatnyitány lenne, de lehetne. Felvázol egy működő és titkos rendszert a királyi udvarban, megismerteti a szereplőket. Innen simán lehetne úgy menni tovább, hogy legközelebb milyen bűntény történik az udvarban, és a rendőrség tehetetlenségével szemben a királynő vezette titkos csapat mire jut.
Különben a szerző egészen ügyesen nyúl ahhoz, hogy bedobjon ismert embereket és eseményeket, de a valóságot mesélje újra. Éppen csak annyira idéz be olyan személyeket, mint az Obama házaspár, hogy az illúzió meglegyen, hogy ez akár igaz is lehetne.
A komolyabb krimit talán jobban szeretem, és még mindig nem döntöttem el, hogy II. Erzsébet magánnyomozó verziója mennyire sértő vagy hízelgő, de könnyed kriminek kellemes olvasmány volt. Kellemes krimi limonádé, tényleg nem mindennapi nyomozóval.
Idézet:
A gonosz mindig ott ólálkodik, ahol a legkevésbé szeretnénk, és gyakran győzelmet arat.
