Fülszöveg: 
Autumn és Finn régen elválaszthatatlanok voltak. Aztán valami megváltozott közöttük. Vagy ők változtak meg. Most mindent megtesznek azért, hogy ne vegyenek tudomást egymásról. Autumnnak ott van a barátja, Jamie, és a szűk baráti társasága. Finn pedig az a fiú lett a suliban, akit mindenki a közelében akar tudni. Ettől azonban Autumn minden találkozásukkor azzal az egyre erősödő és mardosó gondolattal küzd, hogy talán a dolgok másképp is alakulhattak volna. Talán együtt kellene lenniük.
Augusztusban azonban a dolgok örökre megváltoznak. És ahogy telik az idő, Autumn kénytelen lesz szembenézni azzal, hogy mennyire másképpen alakulhatott volna az életük, ha soha nem váltak volna el útjaik…
„Nem voltam Finny mellett azon az augusztusi éjszakán, de a képzeletem beleégette a jelenetet a tudatomba, így már emléknek tűnik. Természetesen esett. Finny egyenletes sebességgel hajtott az esőben a barátnőjével, Sylvie Whitehouse-szal, abban a piros autóban, amit az apjától kapott a tizenhatodik születésnapjára. Finny néhány hét múlva töltötte volna a tizenkilencet. Veszekedtek. Már senki nem tudja megmondani, hogy min. Mások szerint ez a történet szempontjából egyáltalán nem is fontos. Nem tudják azonban, hogy van egy másik történet is. Ez az első alatt és a számukra látható tények között rejtőzik. Nem tudják, hogy az én történetemben a veszekedés oka nagyon, de nagyon fontos.”
Ezt hamar ki kell írnom magamból. Ha nem e-könyvként, hanem papíron olvasom, szerintem
földhöz csapom a végén. De e-könyv, kímélem a készüléket.
Az első, hogy magamban teljesen másfelé vitt a cím. Mivel szeretem az időhurkos történeteket, még az is megfordult a fejemben, hogy kapunk egy olyan történetet, hogy mi lett volna, ha. Vagyis, kétszer minimum lepörög a cselekmény, csak egy fontos ponton más döntéssel. Ám sajnos ez nem hoz semmi misztikus vagy különleges elemet, sima ifjúsági romantikus.
Ezzel eljutunk a második dologhoz, ami elvette a kedvem. Van arra egy poén, miből lehet tudni, hogy egy románcon szenvedjünk át magunkat. A végéből. Vagy hatalmas happy enddel ér véget, vagy van valami tragédia, de még abba is beletesz egy belemagyarázott happy end elemet. Itt is ez van. Finny ugyan tényleg meghal, nincs időhurok és megmenekülés, viszont Autumn életben marad, és a gyászból majd ki tudja vezetni, hogy az egyetlen alkalommal, amikor lefeküdtek, teherbe esett. Honnan tudjuk, hogy a Titanic katasztrófafilm és nem románc? Rose nem Jack gyerekével a karján végzi a végén. Autumn viszont igen. És annyira olcsó, buta befejezésnek érzem ezt. Ha már tragédia, igyák csak ki a méregpoharat. De Nowlin megédesítette.
Ez már csak azért is irritál, mert Autumn időnként elmélkedik olyasmiken, hogy a tragédiában is van szépség. Még vitáznak is ilyesmin. Nos, én vagyok annyira gonoszkodó, hogy tudnám azt mondani, hogy bemutathatja gyakorlatban is, keresse meg a szépséget a tragédiájában.
Ha ezt az egészet félreteszem, még akkor sem olyan ifjúsági regény, amit ajánlanék, vagy szívesen feltennék a fizikai, és nem a digitális polcomra. Ahhoz túl sok olyan elem van benne, amit egy regényben nem szeretek.
Ok, ifjúsági, érzelegni kell. Olyan részletesen szenvedhetünk a főszereplővel, hogy az nekem sok is. Bár, az is igaz, legalább a kamaszkor benne van. Keresi magát, küszködik, és szenved. Autumn nem egy boldog teremtés, és a története nem napsugaras. A regény különben fura lányként sorolja be, de fogadnék, ha pár évvel korábban íródik a történet, ő simán emós szereplő lenne. Így viszont csak fura. Nekem viszont már nem kellenek az ilyen szenvelgő hősnők. Korábban se bírtam őket, és rohamosan csökken a tolerancia szinten, még mostanában is.
A következő, hogy a konfliktus is az a fajta, amire már szintén nem tudok vevő lenni. A kommunikáció hiánya, egymás félreértése. Ha nagyon sarkítani akarom, Finny kiskamasz korától szerelmes Autumnba, aki 16 éves kora körül ismeri be magát, hogy Finny nem csak a gyerekkori barát, hanem a szerelme. De mit csinálnak? Nem is túlságosan titkon lesik egymást, ugranak, ha a másiknak kell valami és álmodoznak, miközben mással járnak. Autumn konkrétan benne van egy 4 éves kapcsolatban, a felében úgy, hogy már tudja, hogy a szomszéd srácba szerelmes, nem Jamie-be. És vele is maradna, ha Jamie nem szakítana. De Finny sem különb, jegyzem meg. Neki is a középiskola egészén át egy barátnője van, Sylvie, akit ezek szerint soha nem is szeretett. Azt írnom se kell, mi is a véleményem ezekről a kapcsolatokról. Csak sebeznek mindenkit, és bántják egymást. Pedig csak beszélni kellett volna, elmondani, ki mit érez, és rendeződtek volna a dolgok. A történet végi tragikus autóbaleset sem történt volna meg, és nem kellene azon gyötrődni, mi lett volna, ha.
Továbbá van benne két olyan téma, ami érzékenyítésre is jó lenne, de Nowlin olyan hányavetin, bután kezeli, hogy azt kívánom, bár bele se írta volna. Sylvie-ről majd megtudjuk, hogy zaklatás áldozata volt, és a szex csak részegen megy neki. Autumn meg depresszióra kap kezelést, gyógyszert, miközben állítja hogy az anyja, és nem ő a beteg. Egyik sincs kibontva, nem is kezd bele semmit a szerző. Akkor meg miért kellett idetenni? Egyik sem olyan téma, ami jó plusz elem, ezek drámák és nem történetet színesítő elemek.
Bár az én ízlésemnek túl érzelmes/szenvedős, könnyen lehetett olvasni. Nem szép szöveg, nincs benne olyasmi, amiért emlékeznék rá, de nem is azért jegyzem meg, mert annyira igénytelen.
Számomra tini melodráma volt, ami nem esett jól. Ezt a stílust, történetet már nem bírom.
Idézet:
Szeretném kiélvezni ezt a csodát, hogy megszeretek egy könyvet és először olvasom; mert mindig az első a legjobb, és soha többé nem tudom már először olvasni.
