Fülszöveg: 

Izumi ​Tanaka tizenhét életéve eddig eseménytelenül zajlott le Kaliforniában, egy főleg fehérek által lakott kisvárosban. Bár pontosan tudta, miben különbözik osztálytársai többségétől a családja, amelynek három tagja van: ő, az édesanyja és imádnivalóan büdös
kutyájuk, Tamagocsi.
A könnyebbség kedvéért az „Izzy” becenevet használó tinilány barátnője egy olyan nyomra bukkan, amely elvezet eddig ismeretlen apjához, akiről kiderül, hogy nem más, mint Japán trónörököse. Amiből logikusan következik, hogy a szókimondó, polgárpukkasztó Izzy valójában egy hercegkisasszony.
Hamarosan már útra is kel a tengerentúlra, hogy találkozzon sohasem látott apjával, és megismerje az országot, amelyről mindig is álmodozott. Csakhogy hercegnőnek lenni nem csak a báli ruhák és tiarák viselését jelentő szerepkör. Ki kell jönnie valahogyan ármánykodó unokatestvéreivel meg a szenzációéhes sajtóval, sőt, egy barátságtalan, de észbontóan jóképű testőrrel is, miközben el kell sajátítania egy kultúrkör ezeréves hagyományait és szokásait.
Izzy hamarosan meghasonlik a két gyökeresen más világban: otthon sohasem volt eléggé „amerikai”, miközben a Távol-Keleten azt kell bebizonyítania, hogy eléggé „japán”. Összeomlik-e Izumi a korona súlya alatt, vagy boldogan élheti majd új, mesés életét, amíg csak él?

Szerintem: 

Ma nem vagyok kedves, szóval, ezzel a könyvvel sem szándékozom az lenni. Alapból be vagyok állva arra, hogy keressem, mi mire emlékeztet, de most amúgy is túl magas labdát kaptam.

Eredetiség. Az most

nagyon hiányzott.

Ez a történet annyira másokból áll össze, hogy az valami egészen fájdalmas. Az meg nem menti a helyzetet, hogy inkább filmek, mint olvasmányélmények köszönnek vissza a történetben. A legnyilvánvalóbb? Azt írom, Mia. Genovia. Igen, a neveletlen hercegnő személyesen. Akit nagy meglepetésként ér, hogy az apja egy trónörökös és ő maga hercegnő. Aki belecsöppen abba a más világba és el kell érnie, hogy elfogadják, méltó legyen. A másik súgó: Colin Firth és Amanda Bynes. Avagy, miről álmodik a lány – aki arisztokratának született, ha eddig nem is tudott róla. Hasonlóan bukkan rá az apja személyére, mint Izumi és az utazása az apjához is hasonló. Végül, egy még nagyon fiatal Mandy Moore és Matthew Goode románca – Szabadság, szerelem. Itt Moore az elnök lánya, aki majd jól beleszeret a testőrébe – Goode. Mindhárom film kb. egy időszakban jött is ki. És azt ugye nem kell magyaráznom külön is, melyik miért jutott eszembe a Tokiói tündérmese kapcsán?

Nem találtam meg neten Emiko Jean életkorát, de abból kiindulva, hogy képes a kötet tizenéves szereplőinek Több, mint testőr poénokat írni, nem éppen huszonévesnek képzelem. Ha meg harmincas, akkor nagyon is adja magát, hogy szerette ezeket a filmeket és megírta a saját verzióját. Hú, de képes lennék fan fictionként is értelmezni…

Ahogy belegondolok, egy olyan elem van, ami miatt ez más, mint a fentiek. Ami miatt saját verzió, és visszaveszek abból, hogy a fentiek fényében értelmezzem. Az, hogy más kultúrába és rasszba helyezi. A fentiek mind nagyon angol és amerikai történetek, nagyon fehér színészekkel. A szerző viszont ázsiai amerikai, és a saját hősnőjét is annak álmodta meg. Japán hercegnője lesz, nem Angliáé vagy egy Monacóról mintázott kisállamé Európában. A témái közé teszi, hogy Izumi amerikai ázsiaiként sehol nem találja a helyét. Az Államokban túl színes, Japánban meg túl amerikai. Egyszer még be is szólnak neki, hogy gajdzsin. Azt inkább nem minősítem, hogy el kell neki magyarázni, az micsoda. Ami legjobban el lett kapva a történetben, az abból fakadó önbizalomhiánya, hogy nincsenek gyökerei és igazán sehol nem tudja otthon érezni magát.

Különben viszont túlzottan mese az egész. Kevés a konfliktus, alig halad a cselekmény. Most komolyan, az a nagy dráma, hogy eladtak a sajtónak egy képet, amin Akio megcsókolja? Ok, a japánok konzervatívabbnak vannak eladva, mint pl. a franciák, de azért nem középkori szabályoknak kell megfelelnie a családnak. Ahhoz túl lazán veszik, hogy Izumi fattyúként belecsöppen a császári családba. De nem csak ezzel voltak így – engem folyamatosan megdöbbentett, és nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy mennyire a hagyományokban gyökerezik minden, mennyire fontosak számukra az elődök és a régi dolgok. Mégis, mindent olyan könnyen variálnak és módosítanak, mintha rég erre készültek volna. Az annyira nem logikus, ahogy az ’új hagyományt kezdünk’ szöveget mondják többen is, miközben igazság szerint mindössze lazítanak a korábbi szabályokon.

A nagyobb konfliktusokat Izumi mind magának okozza. Bár néhol nagyon felnőttnek igyekszik a szerző eladni, roppant gyerekes és kamaszos dolgai vannak. Ami a korába bele is fér. Túlbonyolít dolgokat, menekül és magának okozza a fejfájást. Ahogy az apja, Akio, stb. majd színre lépnek, szinte azonnal ki is simul minden. Vagyis, eléggé mű a regény konfliktusrendszere.

A szereplők közel vannak a meseszereplőkhöz. Izumi kapcsán vannak kicsit érdekesebb folyamatok, a többiek egyszerűek. Nem is igen lehet őket elemezgetni. Van a jó pasi, a komikus elemeket hozó baráti kör és a rokonok, akik eléggé egy kaptafán szerepelnek.

Tényleg el akarom engedni, de egyszerűen nem megy. Annyira azt a fenti három filmet hozza vissza nekem…

Idézet: 

A hagyományok természetesen fontosak. De úgy gondolom, ugyanolyan könnyen egyesíthetik az embereket, mint amilyen könnyen elválasztanak minket egymástól.