Fülszöveg: 

Casey hatalmas szerelmi csalódás után tér vissza Massachusettsbe. Nemrég vesztette el édesanyját, döbbenetes sokk-ként éri a fájdalom, magányos, pincérnőként dolgozik egy harvardi elitétteremben, és egy nyirkos szobát bérel. Harmincegy évesen élete egyetlen értelmét a kreativitás jelenti, már hat éve dolgozik a regényén. Úgy érzi, az útkeresés éveinek már le kellett volna telniük, vele ellentétben kortársai már felnőttek, tudják, mit akarnak.
Egyik este megismerkedik egy jóképű, kedves fiúval, név szerint Silasszal. Aztán pár héttel később megjelenik az étteremben Oscar, akinek két kisfia van. Oscar idősebb, a feleségét gyászolja, de a pályája már sínen van. Casey hirtelen egy szerelmi háromszög küszöbén találja magát, és tisztában van vele: ez a két nagyon különböző kapcsolat két tökéletesen eltérő jövő ígéretét hordozza.

Szerintem: 

Én szimplán szenvedtem ezzel a

regénnyel. Kortárs, modern női regény és olyan szinten lélektani, hogy komoly cselekményhiányom volt.

De nem ezzel kezdődtek a gondjaim. Az már a hősnő miatt színre lépett. Casey egy tengődő, számomra nem szimpatikus személy. Igazából nem rossznak van megírva, csak egy olyan ember, akit nem bírok. Van egy álma, de különösebben nem tesz érte. Nekem kissé olyan volt ez a fiatal nő, mintha csak várná a sült galambot, aztán meg van sértve, hogy a világ nem veti magát a lábai elé. Ok, túlzok, de tipikusan az a hősnő, akit lökdösnék, hogy kezdjen már magával valamit.

Ehhez jön hozzá, hogy a mindennapi életén túl téma a szerelmi élete is. Szerelmi háromszöggel, ami megint olyasmi, amitől rosszul vagyok. Casey, aki nekem nem szimpatikus, hamar olyan helyzetben van, hogy két férfi között kell válasszon. Nekem meg egyből az jutott eszembe, hogy Silas meg Oscar is jobbat érdemelne nála. Egyik kapcsolatban sem érzem úgy, hogy igazán beletenné magát meg a szívét. Az meg, hogy minden következmény nélkül át tud lépni egyikből a másikba, még inkább húzza az agyam. Én nem látok semmit a lányban, ami miatt elhinném, hogy azok is örömmel visszafogadják, akiket korábban faképnél hagyott.

Casey íróként sem került közel hozzám. Évek óta dédelgeti a regényét, küldözgeti is, és amikor végre valaki megvenné, kiadná, menekülőre fogja. Ez jellemzi nekem Casey hozzáállását az élethez. Megvan a maga kissé kényelmetlen, de ismerős pocsolyája, és nem mer lépni belőle. Se kapcsolati, se szakmai téren.
És az ilyen hősnő az, akinek én nem adnék happy endet. Az én verziómnak mindkét pai ejtené, a kiadó se akarna tőle semmit, ami után úgy eltűnt, ahogy. Szubjektív, nem is fogom tudni jobban megindokolni, de egyszerűen irritál a hősnő.

Ehhez hozzájön, hogy alig van cselekmény. Casey belső kínjait követjük, nagy részletességgel, amivel meg halmozottan szenvedtem. Mivel eleve nem volt szimpatikus, lehet sejteni, mennyire élveztem, hogy elmerülhetek a lelki életébe. Úgy van, semennyire.

Vannak körötte más szereplők is, de leginkább azért, hogy kapcsolati hálót jelentsenek a nőnek. Nem saját történeteket kapnak, hanem kapcsolódó eseményeket. Az van kiemelve mindenkiben, ami miatt Casey-hez kötődik.

Igazából konfliktus sincs benne. A hősnőnek tisztába kell jönnie magával, aztán elkezdeni elérni, amit akar. Legyen az pasi vagy karrier. De nagyon nehezen megy neki, én meg ezt viseltem nehezen.

Nem az a szöveg, ami szép lenne és pótolná a cselekményt.
Még csak olyan idézeteket se találtam benne, amelyeket kedvem lett volna kiírni. Ha egy regény nem valami eseménydús, de van benne valami plusz, jó beszólások vagy tartalmas bölcsességek, még tudom szeretni. De itt ez sincs.

És annyira ellenszenvezek most King könyvével, hogy itt be is fejezem. Most nagyon nem talált rám, és a főszereplője kifejezetten ellenszenves volt számomra.

Idézet: 

Az ember csak akkor jön rá, mennyi energiát fektetett a dolgok eltemetésébe, amikor megpróbálja előásni őket.