Fülszöveg: 

A ​családomban mindenki gyilkos. Néhányan – az eszelősebbek – többször is öltek már. Tudom, hogy ez így elég drámaian hangzik és előítéleteket szülhet, de hidd el, nem vagyunk rossz emberek. Vagy legalábbis nem mindannyian.

Engem Ernest Cunninghamnak hívnak, de nyugodtan szólíts Ernnek vagy Ernie-nek. És igen, bárcsak végezhettem volna azzal a nyomorulttal, aki kitalálta, hogy a nagy családi összejövetelünk egy síparadicsomban legyen, mert akkor most nem ragadtunk volna itt egy haláleset miatt, amihez esküszöm, semmi közöm nincs.

De ennél ez egy hosszabb történet. Remélem, van időd meghallgatni.

Szerintem: 

Annyira nagy sláger most ez a könyv, hogy

én bizony többet vártam. Hogy is fogalmazzam meg? Jól össze van rakva, összességében én is bírtam, de valami hiányérzetem van.

Bár, azt is írhatnám, hogy hajlamos vagyok a rossz szereplőket kedvelni. Ernest oldalára kellene állni, igaz? Ő az elbeszélő, a főszereplő, és annak ellenére jó ember, hogy a családjában MINDENKI - ebbe ő is beletartozik - gyilkos. Azzal simán kiemelkedik az átlagból, hogy még a testvéréért sem lett bűnsegéd. Képes lett a bátyja ellen tanúskodni, hiába vesztett el ezzel mindent. Feleséget, családot. .Maradt neki a közutálat. Ő hozza a humort is, mert ami könnyedség ebben a regényben van, az Ernest stílusából fakad.

Csak éppen én vagyok az elvetemült alak, aki inkább Jeremy történetére lett volna kíváncsi. Ő az a családtag, aki a gyilkolásban túlbuzgó. Simán elolvastam volna az ő szemszögéből is a történetet, akár a kezdetektől. Mert neki jó kis útja volt, honnan hova jutott el. Gáz, hogy én még sajnálni is tudtam? Hát igen, én vagyok az, aki a Dexterben is a hűtőkocsis gyilkosnak drukkolt, és se a sorozatnak, se a regénynek nem bocsátottam meg, hogy végeztek a figurával.
Ha már olyan könyvet olvasok, amiben minden családtag gyilkos, nagy kérés lett volna, hogy több extrém, beteg alak legyen benne?

De itt jön az is, hogy Stevenson mennyire jól összerakta ezt a történetet. Játszik az idősíkokkal, és Ernest szemszögéből nézzük végig a hétvége eseményeit, amikor a bátyja szabadult. Lineárisan halad előre, de közben sorra veszi a családtagokat, megelevenednek az emlékek és történetek, hogy kiderüljön, ki kit és miért ölt meg. Mikor. Több idősík van, több történet.
De annyira jól meg van írva, hogy mire a végére érünk, minden össze fog állni. Jelentősége van mindennek. Annak tűnhet, de ez egyetlen történet, komoly összefüggésekkel, csak el kell olvasni a történet szálainak összeéréséig.

Az erősségei közé tartoznak a szereplői. Egyedi, erőteljes alakok mozognak ebben a történetben, és nem tudom azt mondani, hogy szimpatikusak lennének. Bár jobb, ha én itt nem szólalok meg, mert már feljebb elárultam, ki a kedvenc szereplőm. A legbetegebb. De ki vannak találva a bűneik, az indokaik és a mentségeik. Messze nem egyszereplős darab és több szinten mozognak a könfliktusaik. Ahogy a cselekmény és bűnügyek összeállnak, a jellemek és a családi szálak is.

Vannak irodalmi ötletei és játszmái is. A kedvencem az, hogy már az elején szemközt dob azzal a témával, hogy mennyire megbízható az elbeszélőnk. Feszegeti a határokat, szabályokat hoz be és gyakran olyan volt, mintha áttörné a negyedik falat és kibeszélne az olvasónak. Pontosabban, a narrációban ezt meg is teszi, ha a cselekmény vezetése közben nem is.

Pörgő, jól olvasható, szórakoztató. Néha abszurd, máskor helyzetkomikum. Talán azért is olyanok a szereplői, amilyenek, hogy ha egy-egy szereplő el is bukik, még hangulatos maradjon és tudjunk haladni előre.

Az ötlete és az egyedi stílusa eladja, egy jól megírt könyvnek tartom. Még emésztem kicsit, de szerintem én még kicsit rágom a csontot, hogy pont a kedvenc szereplőm sorsa lesz az, ami. Meg az a létramászás… na, az nem hiányzott belőle.

Idézet: 

[…] a család nem azt jelenti, hogy kinek a vére folyik az ereidben, hanem hogy kiért vagy hajlandó vért ontani.

De ez volt a kulcsa az egésznek: soha ne hagyd, hogy a valóság felülírja a siker látszatát.