Fülszöveg: 

Paul ​Edwin Cole elveszett ember. Ismeretlen város ismeretlen kórházában tér magához, körülötte csupa vadidegen, a fejében foszladozó emlékanyag. Tisztában van vele, mit tett: vándorszínészként elcsábított egy férjes asszonyt, a férj pedig rajtakapta őket, és ellátta a baját. Ám mindaz, ami a közelmúlt emlékein túlnyúlik, látszólag ködbe vész. Paul csak egy valamit tud biztosra: mielőbb vissza kell jutnia a társulatához New Yorkba, ám a terv közelről sem kivitelezhető olyan könnyen, mint elsőre tűnik.

Paul múltjának mozaikjai ugyanis percről-percre csúszkálnak, felbukkannak, majd elmerülnek az emlékezet tavában, így a férfinak hamar rá kell döbbennie, hogy sokkal többet veszített azon az estén, mint önnön méltóságát. Saját múltjának felkutatása mintegy személyes identitásának újbóli összeillesztése is, hiszen amíg ő is csupán keresi önmagát, addig elképzelhető, hogy a hatóságok is joggal figyelik minden egyes mozdulatát.

Szerintem: 

A memóriával kapcsolatos thrillerek le szoktak kötni. A Mementót már nem is tudom, hányszor láttam és az amnézia lehet elcsépelt, de azért tudnak jó sztorikat írni köré. Így voltak elvárásaim ezzel a kötettel kapcsolatban is.

Nem teljesültek, már most ide is írom.

Azt már a fülszöveg elárulta, hogy szépirodalom és thriller határán mozog. A thrillert pedig még most is keresem benne. Igazi veszélyhelyzet, feszültség szerintem nincs benne. Sőt, annyira szimpla a helyzet, hogy az altatónak is felfogható. Adott egy színész, aki az egyik vidéki turnén összeszűri a levet egy házas asszonnyal. A férj rajtakapja őket, a férfit úgy összeveri, hogy kórházba kerül. Itt indul a történet, már a megcsalós dráma után. A bonyodalmat meg az adja, hogy Paul a verés következtében tulajdonképpen agykárosodást szenvedett el. Nem simán amnéziája lett, de a rövid távú emlékei nem képesek tartós emlékké válni.
Az adja a thrillert, hogy az emlékfoszlányok miatt kezd paranoiás lenni, és olyan helyzetekben is félelmet érez és szorong, amikor nincs is vészhelyzet. Egészen mű thriller, mert olvasóként egy jelentéktelen embert látunk, akit igazán észre sem vesznek, nem hogy le akarnának vadászni, mint ahogy közben a férfi érzi. Azt mondanám, hogy az ő számára van feszültség és veszélyhelyzet, de olvasóként tudjuk, hogy ez igazából nincs.

Annyira semmilyen a cselekmény. Paul New York felé tart. Egy kisvárosban meg kell állnia pénzt keresni, így egy raktárban lesz árumozgató. New York, de már semmi nem ugyanaz. Azt pl. eleve nem is értettem, hogy gondolta, hogy vissza tud térni a színészethez, amikor mindent elfelejt. Mit gondolt, Shakespeare képes lesz nagyobb nyomokat hagyni benne, mint akár az, hogy hol lakik, dolgozik, kik a barátai? Ok, ne essünk túlzásba. Nem volt Shakespeare-színész, inkább tizenkettő egy tucat reklámarc.
Maga a történet tehát messze van az izgalmastól vagy a mozgalmastól.

Sokkal inkább meg van írva benne az, hogy mennyire elveszett az ember az emlékei nélkül. Áldozattá válik, és Paul még szerencsésnek is mondhatja magát, mert bárki ott verné át, ahol csak akarná. Hiszen csak cetlik jelentik a memóriáját, és nem emlékezne, kinek adott kölcsön – vagy éppen fordítva: visszafizette-e már a tartozását. De akár bűntényt is rá lehetne kenni, nem tudná, elkövette-e. Itt jegyezném meg, hogy amikor a kisvárosban a rendőrségen megfogattak vele egy fémlemezt, én simán azt hittem, bemártják betörését. És akkor az lett volna a bűnügy. De nem, csak az ujjlenyomatát akarták megszerezni, hogy lenyomozhassák.
Paul küzd magáért, jobban akar lenni, és addig elviseli maga körül a dolgokat. A cetlikkel segít magán, és az a kevés, amire emlékszik vagy amit korábbi cetlik üzennek neki, rögeszmeként épülnek be az életébe. Mint az, ahogy vissza akar jutni New Yorkba. Mintha ezek lennének a kapaszkodók önmagához, és amikor elvesznek, akkor jön a sötétség. Mert mitől jobb New York, ha ott is ugyanolyan idegen neki minden és mindenki?

Az egész emberi létezés sérülékennyé válik emlékek nélkül. Bármilyen ügyintézés szinte lehetetlenné válik. Az szinte Kafkát idézi, amikor munkanélküli segélyt akar felvenni, vagy amikor hazafelé tartva a kisvárosban állást keres. Olyan abszurdnak tűnik, még akkor is, ha az ember emlékezik, pláne akkor, amikor nincsenek meg a mankói.
Nem is az emberi elme és az emlékek szerepe, ami annyira átjött nekem a regényből, hanem a bürokratikus és gyakran embert gyötrő rendszereink komplexitása fogott meg. Pedig nem mai regény, de már akkor ott van benne az érzet, hogy a modern korban az ember el van veszve.

Hangulata van a könyvnek, de ez a nyomasztás. Nagy erővel jelenít meg olyan szürkeséget, mint a mindennapi robot vagy a fenyegető rendőrtiszt, akiből sugárzik a gyűlölet ok nélkül is.

Konfliktus, vagy ami megoldásra vár? Nem igazán van benne. Paul csak vár arra, hogy jobban legyen. Nincs ellensége, csak a saját állapota. Nincs honnan hova tartás – bár ezt drámának is nevezhetném, mert céltalan tőle Paul élete.

Nem ezt vártam, nem is élvezetes olvasmány. Az érdekes jelzőt rátenném, de abban az értelemben, amiben a furcsa is benne van.