Fülszöveg: 

A serdülő óramáguslány, Vasilisa Ognev reménytelen helyzetben találja magát, miután tanítványául szegődik a hatalmas Szellemnek: Astragor Tűzkígyó Várában tanulótársai a halálának közelgő időpontjára kötnek fogadásokat. Ám őt csakis az foglalkoztatja, hogy megtalálja és kiszabadítsa az időtlen Ürességbe taszított barátját, Fesht. Harcában dédapja, az időpárhuzamok gabalyításának mestere segíti, valamint a titokzatos, álomszerű kislány, Nicole. Mindeközben az óramágusok és tündérek földjén egyre inkább eldurvul a versengés az Idő Urának ezeréves trónjáért; a múltat és jövőt egyaránt megváltoztató küzdelemben újabb rejtelmeit tárja fel a Széthasadt Vár, hogy a Fekete Kulcs hordozóját sorsdöntő választás elé állítsa: mi a fontosabb számára, a saját boldogsága, vagy szerettei és az egész emberiség sorsa?

Szerintem: 

A végére csak sikerült összehozni, hogy

még a fonalat is elveszítsem a világában. Ha az időutazási képesség nem lenne önmagában is elég, hogy belekeveredjek, most adjuk hozzá az alternatív valóságokat, és azok megszilárdulásait!

Ebben a részben ugyanis Vasilisa szembesül azzal, hogy apja egy másik életében, ahonnan ifjabb Nort és a nővére is származik, lett volna még egy húga is, ha Norton abban az idősíkban marad. De visszatért Vasilisa síkjára, így az a lány nem született meg. Én meg abszolút nem értem, hogy mitől szilárdul meg egy sík, és mi lesz azokkal, akik nem azon élnek. Vagy mindenkinek megvannak a maguk valóságai? Mert miért kellene, hogy pl. a tündérekre, Dianára vagy bárki másra hatással legyen, hogy Norton éppen hol él? Inkább el is engedem, már nem is akarom megérteni.

Ez a zárórész, a végső összecsapások ideje. Most már nyíltan kimondják, amire eddig legfeljebb utalgattak, vagy gondosan titokban tartották egymás elől. Mint azt, hogy Vasilisa anyja valóban tündér volt, és nem Astragor adta a képességét, amivel királynő lehetett. Vagy azt, hogy miért fontos annyira az első résztől emlegetett virág, és hogyan függ össze az Idő Urával a megjelenése. Abból lesz a korona, különben.

Igaz, eleinte nem ez a fő hangsúly. Fesh eltűnt, vannak elméletek és az igazság. Mivel Vasilisa és Fesh között a kezdetektől ott van az a vonzalom, aminek továbbra sincs sok értelme egy ennyire gyerekkönyvben, Vasilisa addig szimatol és kérdezget, míg ki nem derül, mi történt és vissza nem szerzi a barátját. Utána térnek rá a fő összecsapásra, és Fesh még mindig veszélyben Astragor miatt is. Már túl is van tolva, hogy a Szellem mikor kit száll meg és hogyan, lassan már számon se tudom tartani, mikor kiben lakik éppen.

Ismét igaz, hogy a cselekményhez képest túl hosszú a regény. Nagyon sok benne a felesleges rész, és alig haladt a fő eseménysor. Azért sem voltam túlzottan oda, hogy a 6. rész végén magyaráznak el olyasmiket, amik még a történet legelején történtek. Ok, hogy egybefüggő sorozat, de akkor is.

Különben a végén is morgolódtam. Megválasztásra kerül az új Úr és Úrnő is, mert úgy az igazi a happy end. Nem meglepetés, Fesh és Vasilisa kerülnek a trónra. Éppen csak szerelmet nem vallanok ott egymásnak 13 évesen, bár az azért elég árulkodó, ,hogy Fesh akkor is a lánnyal maradt volna az időtlenségben, amikor még nem sejtették, hogy nem átkozottak lesznek, hanem uralkodók. És igen, most is jön az idegesítő párosítás. Most annyira elfajul a helyzet, hogy még a mellékszereplő gyerekek is párba lesznek rendezve. Még idősíkok közti románc is akad, amitől különösen égnek állt a hajam.
Olyan szinten rózsaszín a vége, hogy az már sokkoló. Mindenkinek párt adnak, mindenki álmai helyén élhet és a szeretteivel. Mondjuk, Norton kapcsán nem tudtam rájönni, melyik nő lehetett neki az igazi, de nem bánkódott különösebben, hogy nem Vasilisa anyja mellett köt ki, hanem egy másik síkon ifjabb Nort anyja mellett.

Gyerekkönyv, nem kellene ennyire idegesítenie, főleg a boldog befejezésnek, és mégis, valamivel bajom van. Bután hangzik, ha egy fantasy történetre azt írom, hogy nagyon mese? Pedig ez az.

A fordítás/stílus még mindig egységes. A végére csak lett egy saját nyelvezete és mágikus eszközök benne, ha az idősíkokkal meg is lettem zavarva. Még mindig vannak filmszerű jelenetei, bár ebben talán kevesebb.

Túl egyszerű a konfliktusa is. Astragor a korlátlan hatalmat akarja, és az ő szövetségesei állnak szembe mindenki mással. Mesei: jó a rossz ellen. Hiába árnyal egy-egy karaktert, mert az Ognev család bizony nem feddhetetlen lovagok sorából áll, akkor is túl egyszerű vonalra vezethető minden vissza.

Maradjunk annyiban, hogy örültem, hogy vége. Átküzdöttem magam rajta, volt benne pár új ötlet, de különben kétlem, hogy kicsit is a nagy fantasy gyerekkönyv sorozatok nyomába tudna érni. És nem kell HP szintre gondolni, a Chrestomanci-krónika is elég.