Fülszöveg: 

MINDEN ​EGY KÁVÉVAL KEZDŐDÖTT…
Isabella Shay alapvetően egy őszinte ember. Ám amikor késésben van az első napján álmai munkahelyéről, és a barista már háromszor elkiáltotta, hogy „Amy”, mindhiába, Izzy olyat tesz, ami különben sosem jutna eszébe. Izzy elveszi azt a Pumpkin Spice Lattét…

Pontosan ilyet rendelt, ki is fizette, csakhogy jóval később kerülne sorra, ezért azt motyogja, „én vagyok Amy”, és felkapja a poharat. Amikor azonban megfordul, egyenesen belerohan a legvonzóbb pasasba, akit valaha látott, italát a férfi divatmagazinba illő ingére és nyakkendőjére loccsantva, ami egy igazi véletlen találkozáshoz vezet. Szikrázik a levegő, és minden nagyon ígéretesnek tűnik, mígnem a pasi ezzel búcsúzik: „Holnap találkozunk, Amy.”

Atyaég! Másnap feltétlenül ki kell majd igazítania a férfit.

Csakhogy amikor az új munkahelyén bemutatják neki a részlege alelnökét, az nem más, mint Blake Phillips – a dögös pasi a Starbucksból. És lehet, hogy a férfi elbűvölő volt „Amy”-vel, de Izzyvel arrogánsan és mogorván viselkedik, a magyarázatát pedig egy cseppet sem találja viccesnek.

Szerintem: 

Ez most nagyon nem tetszett. Nem csak azért, mert

a történettel volt bajom, biztos a hangulatom is megtette a magáét, de a leggyakoribb kérdésem olvasás közben az volt, hogy történik is majd valami?

Egyszerűen cselekmény-hiányban szenvedtem. Izzy és Blake egymásba ütköznek a Starbucksban, egy lenyúlt kávé miatt a férfi azt hiszi, a nő neve Amy. Majd kiderül, egy cégnél dolgoznak. Tulajdonképpen Izzy a férfi egyik új beosztottja.
Már eleve azon húztam a szemöldököm, hogy mennyire komoly problémának lett megírva, hogy Izzy lenyúlta azt a kávét. Komolyan úgy csinálnak miatta, mintha a kasszát rabolta volna ki. Bolhából elefántot.
De ennél rosszabb, hogy egy sms-sal igazából elrendezik, és onnantól kezdve felülnek a rózsaszín felhők és szivárvány túrabuszára, amiről le sem szállnak. Írogatnak, beszélgetnek, majd viszonyuk is lesz és ez simán egy idilli viszony leírása, semmi több, Nekem üres az egész.

Annyi igaz, hogy Painter később egy akadályt betesz nekik. Leépítés van a cégnél, és mint új munkatárs, Izzy is ki lesz rúgva. Blake meg bizonygatja, szintén elefántot csinálva a bolhából, hogy nem ő rúgatta ki. Megjegyzem, Izzy nem is gondolta. Mű-konfliktus csak, hogy még egy kicsit nagyobb legyen az oldalszám. Se feszültség, se tét, se semmi. Azt meg hagyjuk is, hogy Painter milyen gyorsan visszaülteti őket a Happiness Train aktuális járatára. Blake kinevezést kap, Izzy meg álomállást a Google-nél. Persze. El is hiszem.

Rendben, egy romantikus történetnél nem is fogalmazom meg elvárásként, hogy izgalmas legyen. De ez rém egyszerű, unalmas és még limonádénak is íztelen. Ha legalább vicces lenne, de annak sem találtam. Émelyítően édes és mű, annyi viszont megvan.

Számomra a szereplők is üresek maradtak. Kvázi semmit nem tudok róluk azon túl, hogy egymásba szeretnek. Meg ők a kiemelt főszereplők, hely se maradt mellettük másnak. Még valami, amit a zsánerben rühellek.

Többet nem is ragozom, mert semmi kedves nem jut eszembe. Tipikusan az a regény, amit a románcok között semmilyennek és fárasztónak találok.