Fülszöveg: 

Annie Walker a tökéletesen hozzáillő partnert keresi. De a kentuckyi Rome-ban nehezebb megtalálni, mint hitte. Ez nem nagyváros, mindenki mindenkit ismer, napról napra szűkül a kör, hogy kivel lehet randizni. A fülébe jut, az utolsó férfi, akivel randizott, azt mondta rá: hihetetlenül unalmas.
Annie kezdi elhinni, hogy vele van gond. Flörtölni akarásra vágyik, allűröket akar felvenni, mint a romantikus filmek női főszereplői. Eszébe jut, talán korrepetálásra szorul.
Will testőrként dolgozik, tetovált, és hihetetlenül jóképű – ideiglenesen tartózkodik Rome-ban, és egyetlen célt tart szem előtt: hogy ne keveredjen bele érzelmi természetű ügyekbe. Annie arra kéri, segítsen neki, hogy megtalálja az álompasit, és Willnek nincs szíve visszautasítani a nő kérését.
A barátság határvonalai veszélyesen kezdenek elmosódni, és Annie megérti, lehet, hogy nem az a lényeg, hogy tökéletes legyen a szerelem – talán épp elég, ha igaz.

Szerintem: 

Ha rövid és jellemző szót keresek a történetre, az a

cuki lenne. Annyira aranyos és kellemes az egész, hogy hajlamos vagyok elnézni, mennyire klisé az egész.

Vegyük csak a két főszereplőt! Látszólag nincs olyan galaxis, ahol együtt kellene lenniük. Annie kedves, kisvárosi virágáruslány, aki boldog a kis boltjával, nagyon családcentrikus és szeretne szerelmes lenni. Will viszont pörgős életet él, egykori különleges osztagos katona, aki most testőrként dolgozik. Bejárta a világot, szereti az extrém sportokat is, és minden elkötelezettség ellensége. Se a párkapcsolatban, sem a házasságban nem hisz.
Nehezemre is esik feldolgozni, mitől van köztük olyan elemi vonzalom. Will meglát a lányban egy kalandosabb, bevállalós nőt, akit rajta kívül más nem vesz észre. Ehhez képest nem értem, ez mégis hogyan látszik meg. Abban, hogy mer Will-lel feleselni? Semmit nem fog változtatni az életén. Marad a kisvárosi boltos lányka. Az egyetlen különbség Will előtt és után, hogy a férfi majd elviszi nyaralni. Mit ne mondjak, ettől nem látom meg benne én sem azt a kalandort, akit Will igen.

A fordulat is egy bődületesen nagy klisé: Amelia, a popsztár, akit meg kell védenie és egyben Annie leendő sógornője mesterkedik, Will nem bír ellenállni, és elvállalja, hogy megtanítja randizni a félénk lányt.
Még maguk a szereplők is poénkodnak azon, hogy ez rossz romantikus filmes klisé! Hogy az ilyen történetekben a randizni tanító mindig beleszeret és majd össze is jön azzal, akit kikupál.
Erre tesz bele valami csavart Adams? Nem. megírja éppen azt a klisét, amit egy ponton maga is megmosolyog a szereplőkkel.

Tényleg az aranyos volta adja el. Ahogy Will férj-alapanyag, egy nagyon gondoskodó testvér, csak kell valaki, aki mélyre ás a traumáiban. Egy ritka rossz házasságban élő pár gyereke volt, aki egész gyerekkorában szenvedett ettől és nem volt biztos pontja. Mondjuk, a gúnyosabb felem meg bírná jegyezni, hogy ez azért messze van attól, amit a szülők bántalmazásképpen el bírnak követni a gyerekeik ellen. Nem verték, nem erőszakolták meg, nem éheztették. Még szerették is, csak éppen egymást nem. Szó se róla, el tudom hinni, hogy érte trauma. De úgy van előadva, mintha minimum abuzálták volna az öccsével együtt.
Ahogy Annie még lázadni is a cuki jelző ellen cukin tud. Mert benne van az a chick lit oldal, ahogy elkezdi felfedezni, mit akar az életében. A karrier, a család, az én-képe is alakul a történet folyamán. Csak éppen nem lép ki a keretei közül, és olyan minimális az előtte/utána Annie között a váltás, hogy itt is úgy érzem, túl van dramatizálva az esemény ahhoz képest, amit a cselekményben olvashatunk.
De leginkább a kisvárosi miliő, ami elképesztően cuki.

Rome-ban mindenki ismer mindenkit, foglalkoztatják is őket a dolgok. Pletykálnak, besegítenek, kéretlen tanácsokat adnak, szervezkednek. Itt simán összehoznak olyat, hogy összeülnek tanácskozni, hogy Will sündöröghet-e Annie között, vagy hagyja békén az ő angyali virágárusukat. Igen, szabályos városi tanácsot tartanak a témában.
A főszereplők, a kisvárosiak mind kedvesek, kotnyelesek, jót akarnak. A korábbi szereplők is visszatérnek, és sokkal több, értelmesebben használt mellékszereplő van, mint a sorozat előző részében.

Könyörgöm, még a borító is egy babarózsaszín cukormáz. Az ilyen fokú édesség nekem sok szokott lenni, de most volt annyi báj a szereplőkben, a történetben, hogy ezt is le tudtam nyelni.
Az is segített, hogy Adams igyekezett nem nyálasan, giccsesen írni – illetve a fordító, mivel magyarul olvastam. Nem kellett úgy éreznem, hogy megfújt a szöveg.

Csajos, mosolygós, kedves. Most télen jól is esett olvasni.

Idézet: 

A mennyország kétségkívül virágokból áll majd.