Fülszöveg: 

Egy kürt, amelyről évszázadok óta beszélnek. Egy kürt, amely csatába szólítja a régi idők holt hőseit. Egy kürt, amely után megannyiszor indult már hajtóvadászat, és azokról is számtalan új történet született…

Valare Kürtje váratlanul kerül elő – és ugyanilyen váratlanul nyoma is vész.

Rand al'Thort gúzsba köti a sorsa, és a legkevésbé sem fűlik hozzá a foga, hogy beteljesítse a végzetét. Ha azonban nem indul a Kürt nyomába, akkor nem segíthet a barátján, Maten, akinek egyre kevesebb ideje van hátra. Segítőtársai és ellenségei között régi és új ismerősök egyaránt akadnak – beleértve egy rejtélyesen vonzó lányt is, akinek kevesen képesek ellentmondani. Vajon kinek jut a megtiszteltetés, hogy megszólaltathatja Valere Kürtjét, és mennyi igaz egyáltalán a róla szőtt mesékből?

Szerintem: 

A leggyakrabban eszembe jutott jelző erről a kötetről is a

monumentális. Annyira érződik benne, hogy mennyire (és hosszú) történet élt a szerző fejében. Egy egész világot húz fel egy végső összecsapás köré, de azt nem sieti el elénk hozni.

A történet lineáris folytatás, de különben könnyű felvenni a fonalat. Ha lenne az elején egy pár oldalas ez történt korábban, lehetne is haladni tovább. Ugyanis Jordan tényleg nagyon ráérősen, sok mellékszállal halad és a nagy cél felé csak kis lépéseket teszünk.
Az első kötetben a fiatalokat összegyűjtötte és elindította Moiraine, most pedig Rand igyekszik megbarátkozni a gondolattal, hogy ő az Újjászületett Sárkány. Moiraine és felettese látják, hogy nem tudják erőltetni nála a dolgokat, a fiú egyszerűen nem akarja, hogy igazuk legyen. Így elengedik, a barátaival keresse az elrabolt Kürtöt és az árnykést – reménykednek, közben képes lesz belátni, mi a szerepe a világban. Van az út során több kalandjuk, még többet megtudunk a világról, a mágiáról és a lányok is bajba keverednek a maguk útján. De a lényeg, ami a nagy egészet viszi előre, tulajdonképpen csak annyi, hogy Rand el kell fogadja, kinek született és akit az apjának hitt, nem a vér szerinti szülője volt.

Ha meg kellene mondani, hogy cselekményközpontú, a karakterek a lényeg vagy a világ, itt a világot választanám annak ellenére, hogy ad teret annak, mit éreznek a szereplők. Sokak, ok, kb. mindenki küszködik valamilyen belső válsággal. Pl. Rand azzal, milyen sorssal született, kinek kellene lennie. Perrin azzal, hogy mennyire különös és idegen a képessége, hogy képes a farkasokkal telepatikusan beszélni. Nynaeve azzal, hogy pont abba a lovagba sikerült beleszeretnie, aki már Moiraine Sedai mellé kötötte az életét. Jordan hagy is teret annak, hogy mit gondolnak magukban, milyen gondolatokkal küzdenek.
A világot annak ellenére, hogy bőven van cselekmény is. Utaznak, harcolnak, a mágiában jutnak előre és sok-sok történet kerül elő korábbról is.

Mégis, az az érzésem, hogy a legfontosabb az, hogy a kerék sző és a minta jő. Mindennek lennie kell, ahogy meg van írva. Ahogy ismétlődnek a minták. Ahogy a világ elrendezi magát. Van a jó és a rossz, amelyek újra és újra megküzdenek egymással, egy népekkel és képességekkel teli, sok szereplőt mozgató világban. Történetei, múltja vannak a tárgyaknak, a hagyományoknak, kb. mindennek.

Nagyon mesélős, hangulatos könyv, ami igényli, hogy belemélyedjen az olvasója. Mindent alaposan bemutat, helyszíneket és embereket. Nem véletlen az oldalszám sem: itt fejest kell ugrani, és szép lassan egyre mélyebbre merülni. Bevallom, ezzel küzdöttem is, én jobban szeretem, amiben gyorsabban halad a cselekmény. Most túl sűrűn volt olyan érzésem, hogy ok, kalandon vannak, de haladunk valamerre?

A másik, amivel bajom van, hogy van benne egy szereplő, akit nagyon nem bírok, pedig fontos és elvben pozitív is. Egwene. Eleve irritált, ahogy Rand rendszeresen viaskodik magában, hogy mit mondana Egwene, vagy mit gondolna egy-egy tettéről. Ahogy ő a lányhoz tartozó lovag igyekszik lenni, de miért? Egwene nagyon sokakhoz képest fiatal, tapasztalatlan és mégis úgy viselkedik, mintha nála lenne a bölcsek köve. Van ereje, bátor is, jól akar lépni ő is, és mégis, annyira tud zavarni…
Egyelőre különben Perrin lenne a kedvencem, nem is Rand. Ő még túl sok dilemmával küzd, és nem tetszik, ahogy tényleg minden köré rendeződik.

Epikus, nagyszabású, szépen meg is van írva. Sajnálom is, hogy riasztónak érzem, hogy mennyire kényelmesen lett elmesélve. Nagyon messze még a vége…