Fülszöveg: 
Az Idő Kereke forog, jönnek-mennek a korok. Emlékeket hagynak maguk után, melyek lassan legendává halványulnak, majd mítosszá. Végül a mítoszt is rég elfelejtik, mielőtt a kor, melyből ered, visszatérne. A Kor vége közeleg, a Sötét Úr szorítása egyre erősebb a világon. A valóság fátyla elvékonyodik, és holtak járják az utcákat, a romlás pedig az Egyetlen Hatalom védelmén is áthatol.
Perrin a Seanchan Birodalom hadseregéhez fordul segítségért, hogy kiszabadíthassa a shaidók fogságában sínylődő Faile-t, de a felesége maga is szökni készül az Újjászületett Sárkánnyal dacoló aielektől. A fogoly Piros nővér, Galina, azonban mind a kettőjüket becsapja, hogy saját maga megmenekülhessen.
Mat továbbra is Valan Luca társulatával vánszorog északra, a szabadság felé, de nem csak a rejtőző aes sedai-ok, egykori sul'dam-ok, szökött rabszolgák és renegát seanchanok nehezítik meg az életét. Szembe kell néznie Tuonnal, a Kilenc Hold Leányával, és el kell nyernie leendő felesége szerelmét.
Szerintem:
Még egy kicsit közelebb érünk a végső csatához, de még mindig nem elég nagy léptékben. Tulajdonképpen azt éreztem ebben a kötetben, hogy
a 10-ben megkezdett mellékszálakat igyekszik nagyjából elvarrni.
Vagyis, maradunk a mellékszereplők mellett elsősorban. Egwene még mindig azon dolgozik, hogy egyesítse a Fehér Tornyot és az aes sedai egy vezető alatt egyesüljön. Jordan nagyon részletesen sorra veszi, hogy a többi fókuszáló nő mit ténykedik, a két oldal között hogyan alakulnak a hatalmi viszonyok. A gond az, hogy még mindig nem sikerült összehozni a lezárást. Hány száz oldal óta nyüglődik ezen? Ki sem akarom számolni.
Perrin tovább dolgozik a felesége kimentésén a fogságból. Mat pedig a cirkusszal tart, miközben igyekszik összemelegedni a leendő feleségével. Legalább ezek a szálak eljutnak valahova és őket már egyszerűbben lehet a hegyre terelni. Bár Mat esetében még mindig játszik, hogy párja kb. csak névlegesen császárnő, már is van a háttérben egy puccsot végrehajtó személy, aki átveszi a hatalmat. De Mat párja sem éppen az a típus, aki menetelne Rand oldalán a harcba.
Ki van még? Elayne csatázik, hogy végre tényleg felülhessen a trónjára. Ő is elér arra a pontra, hogy már csak a koronázás van vissza, megszilárdítja a hatalmát. Az egyik kedvenc részem is az övé, amikor érkezik az aes sedai küldött és utasítgatni akarja a lányt, aki rövid úton helyreteszi a rendtársat.
Rand szokás szerint alig bukkan fel, amikor mégis, akkor visszatérő elemként küzd az őrülettel és a fejében élő másik személyiséggel. Nyomorultat már komolyan sajnálom, kész harc az egész élete akkor is, ha csak magában van és a mágiával, a korábbi énjével viaskodik. Csak éppen ez is akkor lenne értékelhető, ha nem olvasnám hosszú kötetek óta, hogy ezzel gyötrődik.
Vagyis, még mindig lassú és nagyon mesélős ez az eposzi folyam. És már annyira unom, hogy mindig csak tartunk a hegyre, de még el sem indultunk felé igazán. Tényleg csak ismétlem magam, mert kötetek óta várom, hogy a szerző zárja már le a mellékösvényeket és küldje hőseit az eposzi csatába.
Pedig, egy-egy ütős jelenet még mindig akad. Mat idegesítése azzal, hogy Játéknak nevezi őt a jövendőbelije. Maga a nyitány, amikor Elayne anyjáért áll párbajban bosszút – ha jól értettem, a lány egyik testvére, aki kiérdemelte már a gémes kardot és itt meg is látni, mivel. Kb. olyan volt a párbaj, mint A herceg menyasszonyában.
Sajnos, már ott tartok, hogy azokat a szereplőket is elkezdtem unni, akiket korábban szerettem. Nagyon megvisel, hogy ennyire lassan haladunk bármivel. Jellemfejlődés meg már nincs, ugyanazok a körök és dilemmák ismétlődnek az életükben.
Ahogy az alapkonfliktus sem változott – a végső csatában ki áll Rand mellett és vele szemben.
Mindegy, már megvan az a vigaszom, hogy ezzel Jordan saját köteteit lezártam. Sanderson fejezte be a sorozatot, és a következő részt már ő jegyzi. Azok alapján, amit tőle már olvastam, fel fog pörögni a cselekmény is, és le lesznek zárva a rétestésztaként nyújtott, már unalmas kitérők és agyonragozott helyzetek.
