Fülszöveg: 

Mat mindent megtesz, hogy megszökjön a seanchan kézre került Ebou Darból. Legalább annyira tart a tengerentúli hódítóktól, mint Altara uralkodójától, a szenvedélyes Tylin királynőtől.

Elayne a Határvidék uralkodóival tárgyal, hátha az ő segítségükkel könnyebben megszerezheti Andor trónját ű de terveit előre nem látott cselszövések borítják fel.

Rand, Min és Nynaeve Far Madding városában próbálják meg tőrbe csalni az áruló asha'manokat. Itt éri be őket Cadsuane és a Randhez hű asha'manek.

Szerintem: 

Ha cselekménnyel nem is voltam elkényeztetve, most nyugodt szívvel írhatom azt, hogy Jordan két sarkos kérdés végére is kitette a pontot. Vagyis, volt olyan érzetem, hogy haladt előre a sorozat.

Mivel ennek örülök, nagyon is, ezzel kezdem. Az egyik, hogy a történet végére Rand és

Nynaeve megtisztítja a Forrás férfi felét. Végre nem kell attól félni, hogy mikor őrül meg a fókuszálástól Rand vagy valamelyik embere. Csodálom is, hogy erre nem kerítettek előbb sort. Már sok-sok életet és harcost meg lehetett volna menteni korábban is, ha megteszik. De a lényeg, hogy most megvan és ez igencsak fontos a döntő csata szemszögéből is. Azzal meg a jelenetet is sikerült feldobni, hogy a varázslat közben kik és miképpen védelmezték a párost. Volt ott dráma, akció és kifejezetten ütős zárlata lett a kötetnek.

A másik, a túlságosan régen elhúzódó szerelmi szál Rand kapcsán. Ő rég mondja, hogy három nőt szeret és nem tudna választani köztük. De a legjobb az lenne, ha egyiknek se kellene – mert ő veszélyes, halálra van ítélve és csak fájdalmat okoz annak, akivel szeretik egymást. Most végre együtt lesz mindenki – Rand, Elayne, Aviendha és Min, hogy mindenki meghozza a maga döntését. Elég formabontó is, hogy tulajdonképpen elkötelezik és megkötik magukat egy ilyen poli-kapcsolatban. Mert Rand most elvette a három nőt, akik vállalták, hogy megosztoznak rajta. A kötet első felében ment is a lelkizés, és készítették magukat a döntésre, de végre kikerült az a pont. Nem fogom visszasírni, hogy ezután nem kell azon gyötrődniük, hogy Rand kit és mennyire szeret. Helyette inkább jön a humor – azon már most jókat derülök, hogy Min jóslata szerint Elayne már a nászuk elhálásakor teherbe esett, és már mindenki a születendő ikreket óvja, amikor még Elayne sem biztos benne, hogy tényleg állapotos.

Ezek mellett kicsit görgeti a további szereplők sorsát a szerző. Annyira kicsiben, hogy az szinte nem is haladás. Kijelöl utakat: Perrin az elrabolt felesége megmentésén fog majd dolgozni, míg Mat szembekerül Tuonnal, a Seanchan Birodalom örökösével, akit a feleségének jósoltak. Egwene pedig még mindig a Fehér Torony felé tart, hogy megvívja a maga csatáját. Mindegyik nagyon hosszasan, fejezetek sokaságában van kifejtve – Egwene útját leszámítva –, de a tényleges haladás a cselekményben minimális. Amit nem is szívlelek ebben a sorozatban: nagyon lassú és túlírtnak is érzem.

Viszont, még mindig nagyon érezni, hogy Jordan mennyire szereti mesélni ezeket a történeteket. Nagyon gondosan épít fel minden kis részletet – most éppen Tuon udvartartása, a Seanchan szokások, amin megakadt a szemem. Új szereplő, viszonylag későn behozva, mégis olyan részletességgel és kedvvel mutatja be, mintha a történet elején járnánk.

Egyre fogékonyabb vagyok a humorára is, vagy inkább jobb eséllyel megtalálom, amikor olyasvalakin élcelődnek, aki kevésbé szimpatikus vagy jól eltalál egy jellemvonást. Most az egyik ilyen az volt, amikor Nynaeve a férfiakról szónokol, és a lányok magukban azon kuncognak, hogy éppen azt hozza negatív példának, ahogy maga is bánik a férjével. Más szemében a szálkát…

Jó ideje először teszek le egy Idő Kereke sorozatrészt elégedetten. Megvannak a típushibái – főleg az, hogy nagyon kényelmes és túlírt –, de most több minden kárpótolt érte.

Idézet: 

Néha a kard a forgatója ellen fordul