Fülszöveg: 

Vonatút ​a múltba
Egy szerelem, amely visszhangzik az idők mélyéről
Paddington vasútállomás, napjainkban
Fiatal nő száll fel a Cornwallba tartó éjszakai vonatra, nincs nála poggyász, gyönyörű smaragdzöld selyem estélyi ruhát visel, kezében egy régi viseltes napló, benne vázlatok. Ellie Nightingale félénk hegedűművész, akinek érződik a játékán, hogy összetörték a szívét. De megismerkedik útitársával, Joe-val, és úgy érzi, a legritkább ajándékot kapta meg: egy új esélyt.
Paddington vasútállomás, 1944
Európában tombol a háború, Alex és Eliza véletlenül találkoznak egymással. A lány festő, és igencsak elszánt: mindent megtesz, hogy eljusson a frontra, ahol művészként akar dolgozni. A fiú a brit királyi légierő pilótája volt, megsebesült, haditudósítóként áll munkába. Ahogy fogy az idejük, megígérik: amikor az egésznek vége, Berlinben találkoznak. De olyan időszak volt ez, amikor az ember nehezen tudta betartani az ígéreteit, és nem tehetett mást, csak megőrizte a reményt a szívében.

Szerintem: 

Amikor a szokott sémán van egy kis csavar. Romantikus regényben már

nem egyszer találkoztam olyannal, hogy két történet van párhuzamosan elbeszélve. A történelmi korszakban egy szülőé/nagyszülőé, míg a jelenben a leszármazotték, aki menet közben ismeri meg az előző történetet is, amit az olvasó párhuzamosan olvas.

Hudson ezt azzal variálta, hogy az ő hősnője, Ellie nem nyomozza az előd – és nem rokon – történetét. A kapcsolat is csak annyi, hogy Eliza jó barátnője volt Ellie nagyanyjának, akire a házát hagyta, amit majd Ellie örököl meg. A párhuzamot meg az adja, hogy mindketten vonattal mennek Cornwallba, ahol megismerkednek egy fiatalemberrel.

De különben ugyanaz a séma: felváltva olvashatjuk Ellie és Eliza szerelmi történetét. Az idősáv azonban nem egyezik: Ellie története erre a vonatútra, románcra korlátozódik, és egy döntésre, amit a folytatásról meghoz. Eliza viszont leszáll a vonatról, és az ő ideje pörög. Hetek, hónapok telnek el, és kapunk egy személyes képet általa a II. világháborúról is. Eliza nővérként dolgozott, és a borzalmakat felejteni megy a vidéki házába. De szerelmes lesz egy pilótába, majd újfent a háború köré rendeződik a cselekmény.

Hudson azzal is játszott, hogy egyik történetet sem zárja le, bár sejteti a végét. Ellie nem menekül tovább az élet elől, úgy dönt, ad egy esélyt Joe-nak és ők úgy válnak el, hogy már meg van beszélve a következő randevú időpontja. Elizát pedig úgy látjuk utoljára, hogy ápolónőként Alex nyomára próbál bukkanni. Bár nincs kiírva, azért lehet sejteni, hogy mit talál. A zsidó származású Alex az utolsó jelenetében marhavagonba zsúfolva utazik egy haláltábor felé és pontosan tudja, hogy egyben a halálba is. Vagyis, konkrétan egyik történet végjátéka sincs megírva, de erősen sejtetve van a közeli jövőjük.

A múlt története és alakjai vannak jobban és nagyobb odafigyeléssel megírva. A jelen inkább csak egy keret, ami köré rendezve lett Eliza és Alex története. Ellie és Joe ki is merülnek annyiban, hogy szimpatikus és kedves emberek, róluk nem is lehet sokat megtudni. Viszont, Eliza és Alex komoly döntések előtt állnak. Alex elmehetne Amerikába, a biztonságba. Már meg is sérült, elég komolyan a háborúban. De a szerelem miatt marad és oda jut, ahova. Eliza pedig egy érdekházasságban vergődik, és azzal van építve a jelleme, hogy az önző, számító fele mennyire tud elhatalmasodni rajta. 19 évesen ment hozzá egy 49 éves lordhoz, hogy a nyomorból kitörjön. És a történet jelenében az a legnagyobb dilemma, ha a fiatalabb férfiért, a szerelemért elválik, akkor mi marad meg neki. Mit vesz el Arthur, a férj? A házát, az anyagi biztonságát? Mert megtehetné, és Eliza ettől nagyon is tart. Különben Arthur remek settenkedő szervezkedő – ahogy megszervezi, hogy Eliza maradjon Angliába, de Alex hadtestét vezényeljék ki a frontra… közben meg Eliza azt hiszi, Arthur nem tud semmit.

Érzelmeket taglaló, női könyv. A történelem hátteret nyújt neki, de nem részletezi sem a háborús tevékenységet, sem a történéseket. Annyi van, hogy azért tudjuk, mikor járunk, és a zsidók veszélyeztetettsége benne van. Mégis, inkább a női és romantikus regények kedvelőihez fog passzolni, mint a történelmi regényeket kedvelőknek. Ahhoz kevés benne a történelmi esemény és a korrajz, hogy abba a zsánerbe illőnek is elfogadjam. Legfeljebb történelmi romantikusnak megy el.

A stílusa is a női regényeké. Lassabb, érzelmesebb, belülről megfogott. Megvan a maga kellemes és visszafogott volta, olyan kis illedelmes limonádé. Azt is írhatnám, hogy különösebben nem élmény, nincs benne olyan kép vagy gondolat, ami megragadott volna, de olyan sem, ami taszítana.

Nem pont az a séma, amit szeretek, és a cselekmény is kevés volt számomra, de nem tartom rossz könyvnek. Jobb, mint a tizenkettő egy tucat románcok. De nem az a regény, amit szubjektíven jónak mondok és szeretek.

Idézet: 

Van magánál könyv? Én tapodtat sem mozdulok sehová könyv nélkül, ha egyedül vagyok.