Fülszöveg: 

Denisa kómában

„Fél percig se rágódom azon, hogy ez valóban megtörténik-e, netán álmodom vagy képzelem. Egyszerűen elfogadom: most ez jut nekem. Nem kekeckedem racionálisan, miszerint test nélkül aligha fázhatnék-melegedhetnék, tehát a hevületet sincs mibe töltögetni.
Hevület? Olyasvalami, ami térben és időben suhantat engem, szabad bejárást teremtve bárhová-bárkibe. Csakis az rugózzon az észérves-logikázós miérteken-hogyanokon, aki minél gyorsabban szeretne megtébolyodni. Ami engem illet, éber és orientált állapotomban is túlnyomórészt emocionális vagyok, olyan adást is fogok, amelyet mások nem észlelnek, ergo hihetetlennek tartják a vételt, engem pedig dilisnek.
Nem mattítja a portrémat, hogy az EQ-m markánsabb az IQ-mnál. Ebből következően nem fogok belefagyni az értelem hidegébe, és például ilyen racionális agyasságot sem szólok soha: <azért nem olvasok, mert nem akarok álomvilágban élni>.”

Szerintem: 

Szokványos is, meg nem is. Vagyis, a Halkirálynő eme részében megkapjuk

a szerzőre jellemző stílust és történetvezetést, de van új elem is benne, amiért újdonságot is a javára tudok írni.

Kezdjük talán ezzel: még jól is állt a történetnek a paranormális elem. Egyenes folytatás, a sérült Denisa kómában, de az élet zajlik, családtagjai kénytelen a bűnügyekre koncentrálni a betegágy mellől távozva. Van itt nőrabláson át robbantókig sok minden, az egyik eseten Daniel, a másikon Martin és csapataik dolgoznak. Ez lenne a szokott menet, de itt Denisa testen kívüli élményként, lélekként lebegve a nyomukban tud járni, illetve az elkövetőket is nyomon tudja követni. Egy-egy mentálisan nyitott ismerős révén meg szerencsésen közbe is tud avatkozni, amikor nagy lenne a baj. Amikor Martinra és a társára rágyújtják a klubot, még időben tud segítséget küldeni, hogy kijussanak az épületből.

A cselekmény pedig ugyanaz az őrült hajsza, ami a szerző jellegzetessége. Nincs megállás, egyik helyzetből mennek a másikba. Több ügyet is visznek, kisebb-nagyobb összefüggésekkel, így a végére már mindenki kb. ugyanazon dolgozik és varrják el a szálakat. Nem a hagyományos rendőri munka van túlsúlyban benne, hanem az akció. Ahogy rajtaütnek a gazokon, vagy emberrablást igyekeznek megakadályozni, hajszákba merülnek. Adrenalinfröccs, és nem egy hagyományos, lépésenként és logikusan lekövetett nyomozás.

Jellemző, és most is pipálható a humora. Ahogy az egyes szereplők reagálnak a különféle helyzetekre, vagy éppen elmebeteg szituációk követik egymást. Az egyik kedvencem az volt, hogy a lüke szomszéd, akinek idióta feliratait Martinék rendszeresen átírják, most saját dugájába dől. Kiírja a birtokára, hogy SWAT-támaszpont és hasonlók, aztán nagyot néz, amikor a valóban rendőr szomszédokat leverni jövő rosszfiúk hozzá mennek be és verik félholtra, míg egy lajtorján át nem másznak a szomszédba. A nyelv humora nekem már kicsit sok is. Sok egyedi szóalkotás és nyelvtörés akad benne, amit fáradtabban olvasva nem nagyon tudok díjazni. Hiába tudom, hogy ez hozzátartozik Fable munkásságához, ez az a pont, amiből a kevesebb számomra több lenne.

A szereplőit rég kedvelem, nem véletlenül olvasom ennyi rész óta. Denisa, Daniel, a gyerekeik és a munkatársaik. Daniel főnöke is a kedvencek között van – szeretem a saját történetét is – de az új favorit nekem egyértelműen Martin, Denisa öccse. Az ő saját kötetét is kifejezetten bírom, és díjaztam, hogy itt is megkapta a saját fejezeteket. A szereplők világa különben mesésen fekete-fehér. Vannak jók és rosszak, legfeljebb mindenkinek akad bolondériája és egyedi, színes sajátossága, de alapvetően nincs senki sem túlbonyolítva.

Meg is hozta a rész a kedvem a további olvasáshoz, így az a rész, amivel még le vagyok maradva, előbb elolvasásra fog kerülni, mint amit ezzel vártam.

Idézet: 

Őrült világ ez – vagy őrültek világa?