Fülszöveg: 

"Lelövésem következményeként a főnökség főleg „családi jellegű gyilkossági ügyek” felderítésére kötelezett. Úgy határoztak, hogy hosszabb ideig nem engednek szervezett bűnözéssel kapcsolatos rémtettek közelébe. Szerintük azok túlontúl veszélyesek számomra. Szintén szerintük most még lazításra van szükségem, nehogy elkapjon a poszttraumás stressz-szindróma, szövődményképpen. (Mellesleg rég elkapott. Nem kötöm az orrukra.)
Oké, de akkor miért is küldtek a kisportolt macsókat is kidöglesztő rehabra? S vajon a kőkemény kiképzés terápia következtében nem lettem brutálisan túlképzett a (főleg) családi jellegű gyilkossági ügyekhez? (Családi gyilkosság? Ez nem oximoron? De az, ha elhisszük, hogy a család csupa áhítatos szeretet, egymás iránti odaadás és jóság. És nem oximoron, ha realisták vagyunk.)
Ami a saját famíliámat illeti, bizonyíthatóan legalább három generációra visszamenőleg nem fordult elő egymás(tettleges) gyilkolása. Verbálisan és trükkös módokon persze nyilván akadtak próbálkozások, végtére senki sem szentéletű, még a szentek sem, elég csak átbogarászni az életrajzukat, menten kiderül."
Denisára egyszerre két családi gyilkossági ügyet is bíznak, és azok mindegyre ágas-bogasodnak. Végül megállapítja, hogy az emberiség is egy nagy család.

Szerintem: 

Újfent bajban lennék, ha értelmesen össze kellene foglalnom a cselekményt. Ami biztos, hogy nyomoznak, családi életet élnek és zűrbe keverednek a szereplők.

Ami még biztos:

az elbeszélői szerepet egy az egyben visszavette Denisa. Csak a záró fejezet nem az övé, de ott meg van egy olyan nyitott vég, hogy az ember várja a következő kötetet. (Bár kissé morgós leszek, ha olyasmi lesz megint eljátszva, mint Denisa és a tengerparti vérfürdő után.)

Ahogy a Halkirálynő sorozatban szokás, nem egy ügyön dolgoznak. Denisa több gyilkossági ügyön pörög, és szépen be lesz vonva a család is, amelynek a nagyja rendőr. Sajnálatomra kevesebb szerepe van Martinnak, Denisa most inkább Tashának osztja a feladatokat. Ez meg már az a rész, amit nehezebb átlátni. Ki melyik ügyben és mit nyomoz ki? Mókás káoszt olvastam, és hagytam magam sodorni a fejezetekkel, egy ponton már nem is törekedtem arra, hogy melyik szálon merre és miért haladunk. A végére úgy is kiderült minden, és szinte Bond gonosz stílusban többen is előadták, miért bűnöztek és gyilkoltak.

A szereplők hozzák a formájukat és megadják az egyedi vonalat, ami különben a szerző sajátja. Extrémek, kiugrók, megjegyezhetők. Gyakran még olyan vizuális képet is kapcsol hozzájuk Fable, amiről ők fognak eszembe jutni. Tasha Harley Quinn fürtjei tipikusan ilyenek, de a kobold kancsal szemei is ilyenek. De egyre jobban bírom azt is, ahogy Urian egyre nagyobb, egyre több mindent megfigyel és mondja el a véleményét. Ő a gyerekszáj és egyre fontosabb szerepe van a cselekményben is.

A magánéleti szálak a sorozat folytonosságát szolgálják, ha azért vannak nagyobb ugrások is. Az pl. kimaradt, ahogy Martin és Tasha párrá váltak. Mert itt már egyértelműen együtt vannak, míg az előző részben csak szenvedtek azon, hogyan lehetnének munkatársak és szerelmespár egyszerre. De lehetne említeni azt is, hogy Joy és Patrick kapcsolata mikor roggyant meg – a nyitott vég különben ezen a téren is hozhat változást. Én azért remélem, nem marad Joy özvegyen.

Humoros, könnyed agymenés az egész könyv. A nyelvezetét szokni kell, sok az egyedi elem benne és el lehet veszni a mondatok és széképek között. De, ha az ember agya ráállt, akkor hozza az egy- és többsorosokat, meg a humoros elemeket is.
DE ez is Fable jellemző – ahogy akció és komédia keveredik, néha már szinte paródiának tűnik, de mégsem az.

Borítót már különben készítettek jobbat is e sorozatnak, de a tartam hozza azt, amit ebben a sorozatban megszokhattunk. A folytatást meg várjuk :)

Idézet: 

– Hallottátok? Valaki úgy lett öngyilkos, hogy az összes gyémántját megette!
– Ebből se lesz tömegsport – jegyzem meg.

Na de mint tudjuk, az ördög nem alszik, csak szimulál.