Fülszöveg: 

Luc O’Donnell érintőlegesen – és legnagyobb bánatára – híres. Még gyerek volt, amikor rocksztár szülei elváltak. Apja, akivel soha nem találkozott, a következő húsz évet hellyel-közzel az elvonón töltötte. Most visszatért, és Luc a nyilvánosság kereszttüzében találja magát. Egyetlen kompromittáló fotó elég ahhoz, hogy tönkretegye az életét. Luc csak úgy tudja rendbe hozni a hírnevét, ha talál magának egy rendes fiatalembert, akivel párkapcsolatra léphet… Oliver Blackwood pontosan ilyen rendes fiatalember. Ügyvéd, etikai megfontolásokból vegetáriánus, és soha életében nem keveredett botrányba. Szóval: tökéletes pasialapanyag.
Lucben és Oliverben sajnos semmi közös nincs azon kívül, hogy melegek, szinglik, és mindkettőjüknek égető szüksége van egy párra, akivel megjelenhetnek egy számukra fontos eseményen. Alkut kötnek tehát, hogy eljátsszák egymás (ál)pasiját, amíg el nem csitul a vihar, utána pedig mindegyikük mehet a maga útjára, és mintha mi sem történt volna, élheti tovább az életét.

Szerintem: 

Ez nagyon nem volt a

fogamra való. Szépen össze lehet szedni benne, amit nem szeretek egy regényben.

Az első, és a legnagyobb bajom, hogy az egyik főszereplő nagyon kamaszosan viselkedik. Rubin Pöttyös sorozat része, de Luc kb. olyan szinten van, hogy egy Vörös Pöttyösben sem lógna ki. Felnőtt, önálló ember, de még mindig az apját okolja minden bajáért. Kamaszosan lázad, és van egy nem kevés önbizalom problémája is. Kb. úgy éreztem, hogy nagyon menőnek és lazának akar látszani, a rocker gyerek, de igazából teljesen bizonytalan és lelkileg instabil. Mindez meg van fejelve olyan lelki cunamikkal, hogy azt egy kamasz lány is meg tudná irigyelni. Azt meg nagyon nem díjazom.

A kettes problémám, hogy nekem fájóam hiányzott a cselekmény. Oliver és Luc megegyeznek, hogy álkapcsolatba kezdenek és ezen túl nem nagyon mit elmondani róla. Sokat beszélgetnek. Tetszeni kezdenek egymásnak. Még többet beszélgetnek.
Ugyan a romantikus séma – pl. a butaságon összeveszés, majd békülés – ebben is megvan, de szinte fel se tűnik, annyira súlytalan minden tettük.
Az alapszituációt is röhejesnek mondanám: most komolyan, van olyan ember, aki azért nem ad tovább adományt egy állatmentő szervezetnek, mert az egyik munkatárs, még csak nem is a szervezet arca, a sajtóban botrányosnak tűnik? Mi köze van a kettőnek egymáshoz?

Viszont, és ez a harmadik bajom, rettenetesen sokat beszélgetnek. Pedig én szeretem a párbeszédeket, de itt szinte más sincs. Néha olyan érzésem volt, mintha egy színdarabot és nem egy regényt olvasnék.
Még csak nem is kötött le, amiről beszélnek és beszélnek. Jó alaposan ki lesz majd tárgyalva minden lelki gyötrelmük. Túlzottan is. Ok, helyenként akad benne vicces rész is, Luc anyját még bírtam is.

Csak sajnos, a mellékszereplők éppen csak felbukkannak. Oliver és Luc meg az ő társalgásaik uralják a történetét. És hiába sikerült az írónak/fordítónak nyelvben és stílusban is megkülönböztetni a két fiút, ettől nem élveztem jobban a könyvet.

Vagyis: bajom volt a főszereplők túlzottan érzelmes és lelkizős felépítésével, hiányoltam a cselekményt és a folyamatos beszélgetések is zavartak.
Cserébe helyenként volt humora.
Azt valahogy nem tudom értékként felfogni, hogy a számomra nagyon zavaró klisék, mint a szerelmi háromszög, nem voltak benne.

Idézet: 

– Anya! – A küszöbön állva hadonászni kezdtem. – Mit csinálsz? Még nem is ismered Olivert, erre rögtön letámadod, hogy miért nem jár velem?
– Olyan kedvesnek tűnik. Ápolt, magas, szép a pulóvere.
– Nem hiszem el, hogy rá akarsz tukmálni egy vadidegenre, csak mert tetszik a pulóvere! Lehet, hogy sorozatgyilkos!
– Én… én nem vagyok az – jegyezte meg gyorsan Oliver. – Csak szólok.
Anyám rám meredt.
– Márpedig ez fontos. És attól, hogy sorozatgyilkos, még akarhatna járni veled.
– Ismétlem, nem vagyok sorozatgyilkos – mondta Oliver.