Fülszöveg: 

Három ​fivér visszatér gyermekkora helyszínére, egy erdővel határolt kies, tóparti tanyára. A látogatás nem kellemes, de szükséges, hiszen anyjuk utolsó kívánsága, hogy hamvait a tónál szórják szét. A tanyán, ahol sok évvel azelőtt egy mindent felforgató baleset történt.
A testvérek nehezen tudnak mit kezdeni egymással. A harc, amelyet apjuk figyelméért és anyjuk szeretetéért folytattak, a szülők halálával ugyan véget ért, de helyébe új küzdelem lép. Az örök megfigyelő, Benjamin egyre jobban eltávolodik a valóságtól, Nils kivonja magát a család mindennapjaiból, Pierre pedig képtelen féken tartani az indulatait. A tóparti látogatás egyben időutazás is a fivérek számára: kimondatlan sérelmek kapnak végre hangot, a baleset színhelyén pedig feltárul az igazság…Mi történt azon a nyári napon, amikor minden a darabjaira hullott?

Szerintem: 

Ezzel a regénnyel úgy vagyok, mint a fesztiválfilmekkel. ha értem is, hogy

egy bizonyos közeg miért szereti őket, mi a sikerének oka, nagyon nem szeretem őket. A túlélőkkel se nagyon tudtam mit kezdeni.

Sejtem, hogy az emberi kapcsolatokat és egyéni menekülési utakat kellene benne megfigyelnem. Hogy azt kellene értékelnem, hogyan működnek a testvérek együtt és külön-külön. Hogy ugyanaz a trauma miképpen tette őket tönkre, hogyan próbálnak túlélni, és mi a gyógyír.
De valahogy nem ment. Ahhoz nekem kellett volna legalább egy fiú, akit igazán meg tudok kedvelni. Itt viszont azzal szembesültem, hogy egyik fiú se lett szimpatikus, és sajnos, mindegyikre igaz, hogy közömbösek maradtak. Ennél az is jobb lett volna, ha utálom őket. Ha nagyon akarom, Benjamin egy nagyon kicsit érdekesebb volt, neki drukkoltam, hogy jobban legyen.

Nem szerettem a regény dinamikáját. Egyrészt, lassúnak találtam a cselekményt. Az egy dolog, hogy emlékek és a jelen keverednek, sok a visszaemlékező jelenet benne. Olyan szempontból kellettek is, ha nem lennének, állt volna egy helyben a cselekmény.
Nem működött annak az elhúzása, hogy mibe roppant bele a család. Végig érezni, hogy ki nem mondott feszültség van. Hogy történt valami, ami tönkretette a fiúkat és a szülőket. És csak a végén derül ki, mi. Tragikus, de nem ült annyira, hogy újraértelmezze nekem a regényt és azt mondjam, igen, ez egy erős csattanó volt. Inkább ez az, amiért Benjamin lett az, akinek legalább kicsit kevésbé közömbös volt számomra a sorsa. Egyszerűen nem fair, hogy neki kellett egy baleset súlyát és bűntudatot cipelnie a vállán. Az, hogy az anya levele alapján az anyja őt hibáztatta, és a húguk halála miatt a fiait bántotta, nekem látatlanban is ellenszenvessé tette az asszonyt. Ha négy gyereke volt, egy elvesztése miatt nem szabadna összezuhannia, pláne nem az életben maradtakat, a címbéli túlélőket bántania. De ő ezt tette, így nálam jogos, amikor azt írja, hogy rossz anya volt.

Egy-egy jelenet jó benne, hatásos és nagyon emberközeli. Teljesen magam elé tudom képzelni, ahogy a fivérek versengenek, ahogy az apjukban felmerül egy-egy ötlet. Érzékeny, belülről megfogott könyv ez. Szerencsére nem is hosszú, elég igényes a szövegezés is.

Ettől még szenvedtem vele, most nagyon nem volt hangulatom ilyen lelki merülésekre. Zsánerben korrekt, a lélekrajzai teljesen rendben vannak, de én untam is, közömbös is maradtam.