Fülszöveg: 

Hófehérke mindig és mindenütt belecsöppen valami elvadult kaland közepébe. Váratlanul. Kéretlenül. Most éppen Prágába vezeti a jó (vagy a rossz?) sorsa a bátor és találékony finn tinédzsert. Aki végigizgulta Salla Simukka írónő krimitrilógiájának páratlanul fordulatos és körömrágcsálósan izgalmas első kötetét, a Vérvöröst, az már tudja: ahol a Lumikki (magyarul Hófehérke) névre hallgató különös leányzó megjelenik, ott egyszerűen elszabadul a pokol. És erről ő általában a legkevésbé sem tehet… Ezúttal a média világának sötét manipulációja és egy veszélyes szekta lesz a főhősnő ellenfele, akit egy vérfagyasztó bérgyilkos űz erdőn-mezőn, metrószerelvényeken és turistahegyeken át. Ráadásul egy „áltestvérrel" és saját homályos gyerekkori élményeivel is meg kell birkóznia.

Szerintem: 

Még mindig megvan a sorozat vonzereje, van benne ötlet, de ez a rész nem sikerült annyira eredetire vagy érdekesre, mint a nyitány. Bár lehet, hogy Lumikki lelkiállapota lombozott le ennyire.

Mert bizony most

nem egy badass, belevaló hősnőt kapunk, hanem egy olyat, aki szenved és menekül. Lumikki a korábban történtek után Prágában tölti a nyarat, és itt kapcsolódunk be az eseményekbe. Nagyon hiányzik neki Szikra, és kb. érzelmileg annyi van benne, hogy milyen szép ez a város és nem akarja megérteni, miért kínozza még mindig az egykori szerelme emléke. Ebbe a helyzetbe sétál be egy lány, Lenka, aki azt állítja, hogy az apja egy korábbi viszonyából született idősebb lánya. És bajban van. Ő ugyan nem így fogalmaz, de Lumikki elég hamar leveszi, hogy Lenka egy szekta karmaiba került. Kis nyomozással meg az is kiderül, hogy egy öngyilkosságra készülő szektáé.

Ha két elemre akarnám szűkíteni, miről szól a regény, a Szikra-bánat és Lenka megmentése lenne a kettő. Igazság szerint nagyon nincs is más benne. Rövid is a regény, és nincs is túlírva. Talán az arányok alakulhattak volna másképp: ha erősebb a krimi, rafináltabb a szekta és Lenka megmentése izgalmasabb, cserébe kevesebb a Szikra miatti szenvedés és önelemzés, nekem jobban tetszett volna a könyv.

Pedig Sikumukka stílusa továbbra is bejön. Olvasmányos, feszültséget tud teremteni még akkor is, ha most nincs olyan csavaros bűnügy benne. Hőse hangulata, érzelmi háttere meg tud úgy jelenni, hogy ne nyomja agyon a könyvet.

Továbbra is át tudja éreztetni Lumikki élethelyzetét, ahogy és amiért reagál a dolgokra. Tényleg kár, hogy most engedi, hogy a bánata eluralkodjon. Viszont, cserébe egy más rejtélyt is felvezet, ami majd a zárásra kibontakozhat. Elnyomott emlékek és egy családi titok kezd közelebb kerülni.
A mellékszereplők kevésbé fontosak, bár Lenka és egy újságíró próbálnak nagyobb teret megtölteni, de csak Lankának sikerül kicsiben. Nagyon kevés motivációjuk van, ahogy a regény gonosza is James Bond gonosz egysíkú. Az egyik pénzt akar, a másik szenzációt a tévében. A rafináltság, valami plusz vagy feltűnő, valami nagyobb ívű annyira hiányzik a szereplőkből is, mint a cselekményből.

Prága különben jó helyszín lett, és Simukka használni is igyekezett. Talán turistáskodni nem ezzel a könyvvel mennék, de jelennek meg fontos helyszínek és a Károly-híd emlékezetesre sikerült egy nagy hajszával rajta.

Hogy ne ragozzam tovább, az első résznél gyengébbnek érzem, de még simán az a szint, amivel szívesen olvasom akár tovább is.