Fülszöveg: 

Ismered azt az érzést, amikor valaki, akire addig fel sem figyeltél, hirtelen igazán rád néz, és rádöbbensz, hogy az egész világon ő az egyetlen, aki a lelked mélyére lát? Majd belekezdtek, és innentől nincs megállás: éjszakákon át csak beszélgettek és beszélgettek, mert ő az egyetlen, aki megért, és onnantól a szíveteket örökre láthatatlan kötelék fűzi össze.

Egy fiú és egy lány egymásra talál. Ez történik itt is. Rosie és Will még gimisként csodálkoznak rá egymásra először, ám a szerelmük a sors váratlan fordulata miatt nem teljesülhet be. Hosszú évek telnek el, az életük két külön mederben folyik, ám az éjszakai beszélgetéseiknek köszönhetően az a láthatatlan kötelék sosem szakad meg köztük. Akkor sem, amikor sok-sok kilométer választja el őket egymástól, és akkor sem, amikor egyikük megházasodik. Az életük minden pillanata egymáshoz sodorja őket, ám a sors szinte leküzdhetetlen akadályokat állít az útjukba.

Szerintem: 

Nem nagyon akarnám ezt a regényt betáblázni. Pedig, volt egy képem róla, mielőtt olvasni kezdtem és kibomlott a történet.

A borító, az egész kezdés és a regény első fele után egy

depresszív ifjúsági regénynek mondtam volna. Amiben vannak az ikrek – fiú és lány: Josh és Rosie –, akik mindketten beleszeretnek Willbe, aki Josh-sal jár emelt matekra. Aki különc és más. Motorokat szerel, vadnak tartják, nincsenek egyetemi tervei és mégis, jó tanuló. A tragédia mégsem a majdnem lehetséges, mégsem létrejövő szerelmi háromszög miatt van. Egyszerűen Rosie és Will természete is olyan, hogy áthatja a fájdalom és a melankólia, ami a regényre is rányomja a bélyegét.

De nem marad ifjúsági, elmennek egyetemre, dolgozni kezdenek, házasodnak és telnek az évek. Simán eljutunk a 30-as éveik első felébe. Felnőtt regénynek sem mondanám véglegesen, mert bár telnek az évek, ami alapján a szereplők felnőttnek számítanak, Rosie nagyon sokáig nem teljes értékű felnőtt a szememben. Ő még a harmincas éveiben is magát keresi, és akkor éli meg azt a lázadást a szülei és értékrendjük ellen, amin más kamaszkorában átesik.

Szerelmes regénynek sem mondanám. Ugyan Rosie és Will kapcsolata van a középpontban, de olyan hiteltelen az egész. Kb. a semmiből jött és arra épül a szerelmük, mégis évtizedekig kitart, ha többet vannak külön és mással, mint együtt? Nehezemre esik egy olyan történetet szerelmesnek nevezni, amiben Will mindenféle nőkkel összefekszik érzések nélkül, míg Rosie hozzámegy egy kedves és jó fiúhoz, aki olyan normális és illik hozzá, magában meg alig éli túl a mindennapokat, mert szenved a fiúval is. Azt szerelemnek kell nevezni, amikor két személy szenvedése összehangolódik? Mert kb. azt éreztem Rosie és Will között, hogy a közös pontjuk a boldogtalanságuk és a fájdalmuk. Amit igyekeznek elnyomni, vagy tudomásul sem venni. Más nem köti össze őket. Még csak kémia sincs köztük, egyszer nincs szó arról, hogy fizikailag vonzódnának egymáshoz.

Ez egy szomorú könyv, szomorú emberekről és rossz döntésekről meg tragédiáról. Nyomorult Josh, mikor ráébred, hogy meleg és szenvedni kezdene, hogy dolgozza ezt fel és mondja el a szüleinek, egy részeg balesetben halálra zúzza magát. Rossz volt olvasni, kb. a közérzetemet leküldte a negatív tartományba. Még csak nem is dühített, milyen lehetetlen és ostoba döntések születnek benne, főleg Rosie részéről, hanem belefásultam és csak szenvedtem a szereplőkkel.

Még egy, amiért nem szerettem olvasni ezt a könyvet. Rosie. Hogy lehet ő a hősnő? Inkább antihős, abban az értelemben, hogy azt példázza, mit ne csináljon az ember. Az egyetlen jó rész az volt, amikor Rosie már megint magába süppedve szenveleg, és Willnek hosszú évek után már annyira betelt a pohár, hogy beolvas a nőnek, hogy mennyi mindent és hogyan csinál rosszul. Mondjuk, lehet attól szerelmes a regény, hogy Will pontosan látja, mi a nő hibája és annak ellenére szereti.

A stílusa furcsa. Töri a hagyományos párbeszédek megjelenési formáját, bár ettől még beszélgetésekre és lelki, belső szenvedésekre épülő érzelem cunami a könyv. Annyira szomorú, depresszív is közben, hogy abba már bele is lehet fásulni.

Nem esett jól, nem szerettem, feledni is akarom.

Idézet: 

Csupán apróságok.
De ezekből áll össze az élet. És maga az ember is.

Ne maradj ki valami jóból csak azért, mert más.