Fülszöveg: 

A tizenhét éves Victoria Nash egy barackfarmon él a coloradói Iola városában, ahol a család egyedüli nőtagjaként, nehéz természetű férfiakkal körülvéve kell a háztartást vezetnie. A rejtélyes múltú fiatal vándor, Wilson Moon el kellett, hogy hagyja a szülőföldjét, így kénytelen másutt boldogulni.
Victoria teljesen véletlenül találkozik Willel az utcán. A köztük lévő ellenállhatatlan vonzalom felforgatja mindkettejük világát, szenvedélyes kapcsolatuk viszont megannyi veszélyt rejt… Amikor bekövetkezik a tragédia, Victoria maga mögött hagyja addigi életét, a környező hegyekbe rejtőzik, ahol a túlélésért küzd, és nem tudja, mit hoz a jövő. Minden erejét össze kell szednie, hogy talpra álljon a veszteségből, majd továbblépjen. Főképp, amikor a Gunnison folyó bekebelezi az otthonát, a gyümölcsöskertet és mindent, ami generációkon át a családjáé volt.

Szerintem: 

Nem egy boldog regény Read kötete. Ezzel még nem is lenne bajom, elég

komoly témái és drámái vannak, hogy ne legyen könnyed és boldogító olvasmány. Mellette viszont lassabb és női könyv is, amivel már nehezebben birkóztam meg.

A főszereplő, aki köré az egész történet rendeződik a kezdetben szinte kamasz Victoria Nash. Félárva, erőszakos testvérrel és a földjéhez nagyon ragaszkodó apával, a háborúban megrokkant és keserű nagybácsival. Mondhatni érzelmileg sivár és csökevény életet él, a férfiak ellátása és a gyümölcsösben való munka teszi ki az életét. Ám összetalálkozik a városkába munkát keresni érkezett, szintén fiatal Willel, és a szerelem egy egészen más útra tereli.

Read szépen halmozza az egyéni és a társadalmi drámát a történeten belül – azt most hagyjuk, mennyire nem tudok mit kezdeni azzal, hogy Victoria és Wil meglátják egymást és már el is vesztek. Mindent kockára tesznek egymásért, olyan szinten el vannak kötelezve egymás felé, miközben semmit nem tudnak egymásról, tényleg csak összefutottak, hogy azt túlontúl mesének érzem. Viszont, így a személyes vonzalom és viszonzott szerelem ellentétbe kerülhet az idegengyűlölettel és a rasszizmussal. Amint Wil megérkezik, a helyiek már neki is esnek, mert mexikói, mert barnább, mert más. Amint a teljes nevét megtudjuk, és hogy Moon a vezetékneve, nekem egyértelmű volt, hogy indián származású – a helyi gyűlölködőknek meg édesmindegy. Ha mexikói, aminek elsőre gondolták, ha indián, számukra már alsóbbrendű és nagyon sok módon bántják is. Victoria viszont az embert látja benne, a kedvességet a szemében, és szereti tisztán, ártatlanul. Így a kötet folyamatosan szembesít azzal, hogy mi lenne a helyes és melyik a romlott.

Lassan halad a cselekmény, és nagyon Victoria érzései, az általa tapasztaltak mentén halad belülről. Így, hiába van azért cselekmény is, a regény összessége inkább egy érzelmi megélés, kényszerdöntések sorozata. Igazság szerint a nagynak szánt fordulatok sem érződnek igazán döbbenetesnek, annyira adja magát, hogy abban a helyzetben ilyen környezetben csak ez történhet. Wil nem megy el, mert Victoria mellett akar maradni. Eredmény: egyszer elkapják a rasszisták és megölik. Victoria ott marad terhesen és egyedül – és tudja, hogy a gyerekét ugyanannyira gyűlölnék, mint az apját. Így elmenekül, egyedül szül és a maga módján új otthont keres a babának, akit nem vihet haza a fenti okból. Hosszú évekkel később pedig megtudja, hogy mi lett a kisfiával. Ezzel össze is lehet foglalni mindent, pedig ez egy hosszúnak érződött regény. Azért nem 500 oldalas opus, de a cselekményhez képest hosszú. Tudnék poénkodni azon, hogy abban a levélben, amit majd a tisztáson látott pár női fele ír, aki a kis Lucas nevelőanyja lesz, több cselekmény volt, mint amúgy a könyvben.

Olyan sok mindennel lehet benne azonosulni. A földdel való kötődés. Az anya fájdalma, akinek le kellett mondania a gyermekéről. Ahogy nem tud mit kezdeni a gyűlölködőkkel, csak a gyász jut. Victoria sok tekintetben pozitív hős, egy olyan nő, aki sokat szenvedett, de nem tört meg. Aki mindig igyekezett a lehető legjobbat tenni és felépít magának egy élhető életet, ha azt nem is kockáztatnám meg, hogy boldog tud lenni, amíg nem tud arról, mi lett Lucas sorsa. Van tartalma ennek a kötetnek, és sok tekintetben értékes olvasmánynak is tartom.

Annyira jól el van kapva az is, hogy Lucas és az ikrének gondolt fiú miképpen nő fel, a személyiségük miképpen ellentétes. Hogyan van szeretet és vetélkedés, valami jó és sötét egymás mellett benne. Vagy Victoria és Seth kapcsolata – Seth, akiről nem is tudtam eldönteni, hogy megjavult-e vagy sem. Ő is kapott pár nagy pofont az élettől, ami akár hathatott is rá. A vietnámi háború képei és ahogy ezt az amerikaiak otthonról megélték.

És mégis, minden dráma és üzenet mellett vannak olyan mesebéli vonások a cselekményben, hogy azok kizökkentettek és zavartak. Pl. az, hogy Victoria azért kényszerül sok nehéz döntésre, mert tisztában van vele, hogy a saját családja rasszizmusa miatt nem vállalhatja a fiát vagy a szerelmét. Ehhez képest pont egy olyan random párra bukkan az erdőben, akik gond nélkül befogadnak egy más rasszú gyermeket a saját babájuk mellé? Mert Victoria az autójukban hagyja a kicsit, akit aztán a sajátjukként nevelnek fel. Amilyennek leírta az embereket és a hozzáállásukat az egész környéken addig, nekem az lett volna a természetes, ha árvaházba vagy kórházba viszik a gyenge újszülöttet, de az sem lepett volna meg, ha csak kiteszik a kocsiból és elhajtanak. Tudom, gonoszul hangzik, de egészen addig annyira jól el van kapva a gyűlölet és a másság üldözése az egész környéken, hogy egy kedves emberi lény ennyire életszerűtlennek hat. Azt jobban el is hittem, hogy a gyerekek növekedésével az apa egyre ridegebb az egyre inkább sötétebb bőrű nevelt fiúval, míg a biológiai fiával végtelenül elnéző.

Az már saját ízlés, hogy az érzések és belső gondolatok leírásánál többre értékelek egy pörgősebb cselekményt, így nekem sok volt Victoria belső élete is. Pedig itt jól meg van fogva, ha gyakran nem is tudtam mit kezdeni azzal, ahogy Victoria majd berendezi az életét. Kb. mintha egy nagy vezeklés lenne az egész, miközben nem ő az, akinek bármiért is fizetnie vagy szenvednie kellene.

Női, érzékeny könyv, történelmi környezetbe ágyazottan, de ma is nagyon aktuálisan. Nem az én gondolatom, olvastam, de ide tudnám tenni mottónak, hogy amíg az ember bőrének színét nem úgy látjuk, mint a szemszíneket, nem lesz béke.

Idézet: 

Magukkal viszünk mindent, amit az évek során kaptunk, és a veszteségek terhét is cipeljük. Így válunk azzá, akik most vagyunk.

De a kormány mindig azt csinál, amit akar, és végül az emberek isszák meg a levét. És francot sem tanulunk a történelemből.

Csakhogy időnként az apró dolgok változtatják meg gyökeresen az életünket. Egy szenet szállító vonat füttye, egy ismeretlen felbukkanása az útkereszteződésnél, egy porban heverő sörösüveg. Hiába is próbáljuk meggyőzni magunkat az ellenkezőjéről, de életünk pillanatait nem tudjuk olyan gondosan megválogatni, mint a fáról szüretelt őszibarackot. Az önmagunk felé vezető végtelen vándorúton csak azt tudjuk leszüretelni, amit megtermeltünk.