Fülszöveg: 
Amikor Mahit Dzmare nagykövet megérkezik a több bolygórendszerből álló Teixcalaani Birodalomba, megtudja, hogy elődje – a kicsi, de függetlenségét harciasan őrző Lsel Bányászállomás nagykövete – halott. Azt azonban senki sem hajlandó beismerni, hogy a férfi halála nem baleset volt, sem azt, hogy Mahit lehet a következő áldozat: ehhez túlságosan is nagy a politikai bizonytalanság a császári udvar legmagasabb köreiben.
Mahitnak fel kell göngyölítenie, ki áll a gyilkosság hátterében, meg kell mentenie önmagát és állomását Teixcalaan megállíthatatlannak tűnő terjeszkedésétől. Mindeközben egy túlságosan is vonzó idegen kultúrában kell elboldogulnia, és rejtegetnie egy olyan horderejű technológiai titkot, amely egyszerre jelentheti állomása bukását, és akadályozhatja meg összeomlását.
Szerintem:
Bár nem szerettem ezt a regényt, értem, miért lett vele Martine Hugo-díjas. Társadalmi sci-fi, annak remek is, csak éppen tőlem távolabb áll a zsáner.
Írhatnám úgy is, hogy
nekem kevés volt a tényleges cselekmény. Szinte folyton arra vártam, hogy a szereplők csináljanak már valamit, haladjanak az események, ne csak beszélgessenek. De nagyon lassan haladnak, rengeteget beszélnek, de ténylegesen nem mondhatnám, hogy sokat tennének is.
Ez fakad abból is, hogy milyen szinten zajlanak már a játszmák. Egy folyamatosan hódító, mindent bekebelező birodalom szívében van egy összeesküvés, egy rejtély. A frissen kinevezett nagykövet, Mahit, saját kis népét igyekszik menteni és átlátni, hogy mi is történik pontosan, neki milyen szerepe van. Náluk van egy technológia, amivel az emlékek lementhetőt, és akibe a chipet beültetik, egy szinten egyesül az emlékek eredeti gazdájával. A gond az, hogy az előző nagykövet 15 éve készített utoljára mentést, és a nőnek ezen ismeretek nélkül kell helytállnia, és még a 15 évvel fiatalabb én is kikapcsol, mintha baj lenne vele. Társadalmi, politikai és tudományos kérdések kerülnek elő, és Mahit a történet nagyjában helyezkedik, és igyekszik rájönni, az elődje kivel milyen kapcsolatot is ápolt fontosan.
Gyakori témája a hit és a tudomány, az önazonosság tudata. Mivel Mahit népének van ez a személyt megőrző technikája, sorra jönnek az olyan kérdések, hogy mi történik, ha – a beültetett személyiség erősebb, mint a befogadó. Elnyomhatja? Ebből meg jönnek a politikai kérdések és viták: a legfontosabb az örök császáré. Mennyire lenne becstelen, ha a tudatát betenné egy gyenge, elnyomható személybe, átvenné az irányítást és így más testében ugyan, de újabb életet kapna? Mahit persze folyamatosan sorolja, mi mehet félre és mennyivel bonyolultabbak ezek a folyamatokat, mint a kívülállók gondolják.
Ehhez jönnek hozzá a rejtett, de a történéseket mégiscsak befolyásoló szerelmi szálak. Yskandr többekkel is tartott fent viszonyt, voltak tervei és Mahit ezek között is úgy kell, hogy eligazodjon, hogy eleinte nem is sejt semmit, és csak a könyv végére derül ki, hogy milyen módokon alkottak érzelmi sokszögeket a szereplők. Bár igazából ez a rész is rákapcsolódik a politikára – ha Yskandr nem lett volna szerelmes a császárba, nem dolgozott volna olyan lelkesen, hogy új testbe küldhesse a tudatát. Pláne, hogy nagyon védik azt a technikát külsősöktől. Mahit is alakítja ki a saját barátságait és vonzalmait, de mivel ő részben Yskandr is, ez is bonyolítja a történetet.
A szereplőket se lehet jó – rossz jelzővel illetni. Pláne, hogy a legtöbben elég komoly dolgokat rejtegetnek, és csak a végére derül ki, mit és miért csináltak. Mahit azonban egyértelműen a főszereplő, stabil erkölcsökkel, aki köré a többiek is rendeződnek.
Nagyon kifejtős, nagyon megbeszélős a könyv. Mahit és az idegrendszeréve juttatott másik tudat beszélgetésein tudtam mosolyogni, de kb. ennyi könnyedség van a regényben. Minden véresen komoly, elméleti és tudományos. Ilyen a szövegezés is. Hosszúnak is éreztem, de ez esetemben simán fakad abból, hogy a cselekményt is keveselltem.
Komoly könyv, komoly témákkal és felvetésekkel, de valahogy messze van tőlem az egész. Nekem jobban tetszett volna, ha legalább részben könnyedebb, mesélősebb lett volna.
