Fülszöveg: 

A tündérek a vízben élnek, átkokat szőnek, a boszorkányok saját, fekete útjukat járják, a táltos pedig a Nap fiaként egyensúlyra törekszik, mert az emberek világában rendnek kell lennie. Ám ez a rend felborul, amikor a bosszúvágytól megkeseredett tündérkirálynő ki akar törni a börtönéből – ahová a gyermekei zárták – azért, hogy árvizet támasszon. A hírre egyik leszármazottja hazatér Budapestre, de ahhoz, hogy kiigazodjon a jelenben, előbb fel kell derítenie a múltját. Milyen jövő várhat Lonára, akiben a tündérek és az emberek ereje egyesül? A mesék igazságát neki is meg kell tanulnia – először is, a gonosz létezik; másodszor, a gonoszt le lehet győzni; harmadszor pedig a gonoszság legyőzéséhez nem kell szépség vagy gazdagság, csak egyvalami: jósággal teli szív.

Szerintem: 

Egészen az utolsó oldalakig azt hittem, új kedvencet avatok és olyan rajongó sorokat írok, hogy ki is kell dobni az ablakon minden objektív gondolatot, mert a lelkesedés elmossa majd mindet. Csak aztán elolvastam a

regény végét is.

Számomra ugyanis arra derült ki, hogy ez a történet sorozatnyitánynak volt szánva. Ott is van a végén a folytatást ígérő bejegyzés, meg akkor nyitott vége is van, hogy még mindig nem tértem tőle magamhoz. Nem bosszantana ennyire, ha tényleg létezne az a beígért folytatás. De Basa Katalin 2020-ban adta ki ezt a regényt, most 2024. van, és nem lett folytatva, még csak egy apró hírt se találtam, hogy készülne. Így meg kifejezetten rosszul érint, hogy milyen szálak és miképpen maradtak nyitva a történet végén.
Vagyis: ha valaki nem bírja, hogy egy történet vége nem kerek és maradnak még igencsak fontos kérdések nyitva, annak akkor se ajánlom, ha különben ez egy remek és tényleg magyaros alapó urban fantasy, amit egészen a végéig faltam. Mert annyira bosszantó, hogy a vége nem a vége.

Megjegyezném, nem az a bajom, hogy Erika és a boszorkányok szétválasztják Lonát és Miklóst. Én ugyanis nem a Wesselényi-fiút tettem volna a lány mellé, hanem a táltosban láttam a fantáziát, mint szerelmi szál. Sokkal inkább mozgatja az agyam, hogy miben mesterkednek a boszik, mert simán bele tudom innen látni, hogy a 2. részben ők léptek volna elő főgonosznak, miután Ilona lenyugodott és Lona kvázi a tündérek fölé kerekedik. Ott van még két Wesselényi-fiú, akinek rendezni kellene a sorsát. Mert cseppet sem hiszem, hogy Miklós bátyja, akit elragadtak a banyák, ne kapott volna később szerepet. És igen, ott van a táltos is, akinek igencsak érdekes a viszonya Lonával – egyelőre inkább csak a fejében és magában vitatkozva, mint ténylegesen a lánnyal.

Plusz, nagyon nem szeretem, amikor valamiben nincs logika. És a végére betett csavarban érzek valamit, ami nem jön össze. Erika a megszületendő gyereket ígéri a boszorkáknak, ha Miklóst mellé kötik. Miklósnak meg azt mondja, ha mellette marad és megalkuszik, akkor marad náluk a gyerek és lesz a boszorkányoktól biztonságban. Akkor most mi van? Vagy túlagyalom, és Erika hazudott. De különben is, annyira bután van intézve az a csapda, hogy simán csak zavar a dolog. Miklós komolyan annyira jó lélek, hogy egy rémes nő mellé kötné magát, hogy megmentsen egy gyereket, akihez semmi köze? Annyi mindent küzdenek le addig, hogy azt is nehezen hiszem, hogy más nem jutott volna az eszébe. Lona képes lenne lenyomozni a boszorkákat, a táltos a ragyogásával törheti az átkokat és megmentheti az embereket. Annyira feleslegesnek tűnik az önfeláldozás. Butaságnak – én meg annyira nem bírom a butaságot egy regényhősnél.

Pedig annyi jó ötlet és jó dolog van a regényben!
A történet végig izgalmas, vannak benne csavarok és mindenféle zsánerből tud hozni valamit. Budapest megmentésére irányuló mágikus csata, családtörténet, szerelmi szál, humor, népmesei elemek átdolgozása egy mai történetbe. Sok szereplő, sok mindent csinálnak, és szépen össze is illenek a darabkák.

Kifejezetten szerettem benne, hogy élesen nem húz jó – rossz vonalakat. Ahogy Lona egyre több mindent megtud és több nézőpontot is megismer, sokkal árnyaltabb képet kapunk. Tündér Ilona nem csak egy tündérkirálynő, aki igaztalan bosszút akar állni minden emberen. Neki is vannak, és jó indokai, és Lona – vele mi is – sok mindent át tudunk érezni, miért így tette a dolgokat. Ahogy a Wesselényi-család meg sötétebb színeket kap, ők nem csak azok a fényes páncélú, nemes lovagok, akiknek elsőnek tűnnek. Igencsak mocskos történetek kerülnek elő a családi szekrényből, és még a jelen alakjainak is megvannak a maguk mocskos ügyei.

A magyar mondavilágot, népmeséket ötletesen építi bele, és még más népek lényeivel is értelmesen bővíti. Nagy kedvencem lett Lona kelpie szolgája, az egykori rémkirály, akinek sok-sok nagyon jó beszólást és emlékezetes pillanatot köszönhetünk. De itt tényleg a bőség zavarában szenvedhetünk: táltos, a csodaszarvas, boszorkák, mindenféle tündérek és alakváltók, halemberek és egyebek előfordulnak.

Szerettem a szereplőit. Lona alakjában sikerült egy olyan női hőst rajzolni, akiben sikerült egyszerre elkapni azt, hogy még csak beletanul ebbe a világba, fiatal és küzd, ugyanakkor ő cselekvő szereplő, megvan a magához való esze és sokkal komolyabb dolgok foglalkoztatják, minthogy melyik férfi szereplővel jöjjön össze.
Az nagyon tudott tetszeni, ahogy annak ellenére, hogy el tudom különíteni, hogy kik a történetben a jók és a rosszak, azt a céljuk dönti el, és nem a személyük. Mert bizony mocskos húzásai lehetnek a jóknak is, míg akár egy emberevő lidérc is képes önfeláldozásra és hősiességre.

Szerettem a stílusát, a sok nézőpontot, a pörgését. Hogy nincsenek az érzelmek túlmagyarázva, de benne vannak azok is a cselekménybe ágyazottan. Hogy mese-adaptációként maga is mesés, hangulatosan elbeszélve.

Rövidre zárva. én beléptem a folytatást várók körébe, mert igazából azt tudom ennek a regénynek hibaként felróni, hogy nincs vége. (És még folytatása sem…)

Idézet: 

A világ tele van történettel, melyek csak arra várnak, hogy ki-be járjunk bennük. Minden könyv, minden igazi történet egy új ajtó, amely mögött menedékre lelhet az, aki ki tudja nyitni.

– Akkor még nem sejtettem, mennyire utálják az emberek, ha az ember a szemükbe mondja az igazat. – Miklós bólintott.
– Azt szeretik a legkevésbé.

Ki tudja? Talán az az emberek sajátja, hogy elpusztítjuk, akiket szeretünk.