Fülszöveg: 

Macy beleszokik a hajtós, de élményszegény menetrendbe: gyakornok lett a gyermekklinikán, tervbe vette, hogy összeházasodik egy idősebb, jómódú férfival. Lehajtott fejjel halad előre, nem törődik azzal, mit súg a szíve.
De amikor véletlenül összefut Elliottal – élete első és egyetlen szerelmével –, a nagy odafigyeléssel létrehozott buborék kipukkad. Elliot a világot jelentette Macynek – együtt nőttek fel, a nyurga fiúból, aki állandóan a könyveket bújta, az évek során férfivá serdült, aki elrabolta Macy szívét. Mellette állt, amikor a lány elvesztette az édesanyját. Annak idején Elliot szerelmet vallott Macynek, de rögtön aznap össze is törte a szívét.
Az emlék sok évvel később is ugyanolyan fájó – vajon képesek lesznek feldolgozni? Lehetnek még együtt boldogok?

Szerintem: 

Alapvetően a 'dark romance' regények azok, amelyek a legtávolabb állnak tőlem a románcok között. De van még egy alfaj, amiből nagyon ritkán sikerül olyat találnom, ami tetszik. A második esély klisé – amikor a pár évekre elválik egymástól, aztán kapnak egy második esélyt az élettől egymással.

Christina Lauren második esély regénye, a Szerelem és egyéb szavak

sem nyerte el a tetszésem. Hiszen, pontosan ugyanazt a hibát követi el, amiért haragudni tudok ebben a típusban. Külön életet éltek, továbbléptek a szereplők és egy találkozás után már váltanak is vissza egy korábbi életszakaszukba. Elliot összefut Macy-vel, már szakít is a barátnőjével és indul a párbeszéd, miért ne ők ketten legyenek együtt. Mondanom se kell, Macy-t se kell nagyon győzködni, hogy mondja le az esküvőjét és zuhanjon megint Elliot karjaiba. Nem kell újra egymásba szeretniük, csak folytatják, ami egy évtizede abbamaradt. Ez az, ami nagyon tud irritálni. Az évek nem egyenlők napokkal, de itt úgy csinálnak, mintha az lenne.

A regény különben két idősíkon halad. Azt rejtélyként húzza előre, hogy a kamasz Macy miért vágott el minden szálat az első szerelmétől, és miért nem állt vele évekig szóba. Ide kell kilyukadni mindkét idősíkon: a múltban megismerjük a kamaszkoruk és az első szerelmet, míg eljutunk a szakításhoz. A jelenben újra kapcsolódni kezdenek, míg itt is eljutnak arra a pontra, hogy a jövőhöz meg kell beszélni, mi is történt pontosan a szakításukkor. Így ér össze a két sík és dől el, lesz-e belőlük tényleg egy pár, vagy már nincs esélyük. A kamasz szál még rendben lenne – túl sok és unalmas párbeszédük talán akad, de ott elhittem, hogy a barátságuk fejlődik az évek alatt tovább. A jelenben viszont nem tudtam mit kezdeni azzal, ahogy mindkettő megéli, hogy még mindig egymásba szerelmesek, és minden más kapcsolat azóta hiba volt, nem szerettek igazán, mert a szívük a kamaszkori szerelmüknél maradt.

Biztos vagyok benne, hogy nagy drámának és fordulatnak van szánva, hogy mi volt a töréspont. Zavart is, hogy nem éreztem annak, és túlírtnak éreztem a következményeket. Érzelmileg egyik szereplővel se tudtam azonosulni – a papucshős szerelmes fiúval, vagy a fájdalmába temetkező lánnyal.

Hiányérzetem van azért is, mert kevésnek találom a szereplőt. Minden Elliot és Macy körül forog, ha más fel is tűnik rajtuk kívül, alig van jelen és érdektelen figura. Pedig pl. Elliot nagycsalád sarja sok testvérrel, és igazából még azt se tudnám megmondani, hány testvére van. Nemhogy tudjak is róluk valamit… Én meg egyszerűen nem igazán szeretem, amikor más nincs a regényben, csak a páros és az ő interakcióik.

A szöveg se nyújtott plusz élményt. Mivel gyakran untam a cselekményt, egy-egy párbeszédet is túl hosszúnak éreztem. Nem rossz, nem bántott, de le se kötött. Kiemelni nem lenne kedvem belőle semmit. Csajos könyves.

Nálam a tizenkettő egy tucat románcok sorába illik, ami a második esély szálon túl se nyert meg magának. Nem fájt elolvasni, de jól sem esett.